Vígh László
Marx gazdasági tanai


Bevezetés

Marx gazdasági tanai szervesen illeszkednek általános társadalomfilozófiai felfogásához, vagyis a marxi formációelmélet, a kapitalizmuskritika és kommunizmuselmélet szerves egységet képez.

Más szocialista gondolkodókkal szembeni kritikája, ill. a marxi szocializmus-, kommunizmus-felfogás is ugyanabból a kiindulópontból érthető meg, mint a polgári közgazdászokkal szembeni kritika, ill. a marxi kapitalizmus-elmélet. A marxi társadalom- és történelemfelfogás differentia specificája, ami megkülönbözteti nézőpontját az általa bírált közgazdászokétól és a szocialista gondolkodókétól, egy sajátos történelmi szemlélet. Egyrészt Marx a történelmi fejlődést mint meghatározott specifikus társadalmi formák egymásutánját fogja fel. Számára a kapitalizmus, hasonlóan a megelőző termelési módokhoz (ázsiai, antik és feudális termelési mód), egy történelmileg specifikus és semmiképpen sem örök formáció. Másrészt szerinte az egyes formációk kifejlődésének, az egyikből a másikba való átmenetnek, valamint az adott társadalmi formák belső struktúrájának megértéséhez az anyagi termelést, az emberek termelési viszonyait kell tanulmányozni. A politikai gazdaságtan bírálatához írt előszóban maga Marx tömören a következőképpen foglalja össze ezt a sajátos nézőpontot mint tanulmányai vezérfonalát: „Életük társadalmi termelésében az emberek, meghatározott szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. Az anyagi élet termelése szabja meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot egyáltalán ... Fejlődésük bizonyos fokán a társadalom anyagi termelőerői ellentmondásba jutnak a meglévő termelési viszonyokkal, vagy ami ennek csak jogi kifejezése, azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között eddig mozogtak.” (MEM 13., 6. o.) Minden történelmi korszak gazdasági-termelési viszonyainak meghatározott osztályok felelnek meg, amelyek harca viszi előre a történelmi fejlődést. Ez tehát a történelmi fejlődés megértésének kulcsa a marxi elméletben és ebből következik, hogy ha valamelyik társadalmi formáció, például a kapitalizmus belső struktúráját – Marx terminológiájával termelési viszonyait – elemezzük, azokat, mint meghatározott társadalmi formákat kell értelmezni. Értelemszerűen a kommunizmus, mint társadalmi formáció – mint a kapitalizmus „meghaladása” – is ugyanebből a történelemszemléletből következik.

A marxi elmélet újszerűségét tehát ez a sajátos szemlélet adja. A polgári közgazdászok és történetírók már számos olyan dolgot feltártak, ami a marxi elméletben is központi szerepet játszik. Az osztályok harcának történetét, ezen osztályok gazdasági meghatározottságát stb. Marx maga szerényen elméletének újszerűségét a következőkben jelöli meg: „Polgári történetírók már jóval előttem ábrázolták az osztályok e harcának történelmi fejlődését, polgári közgazdászok pedig az osztályok gazdasági anatómiáját. Ami újat én cselekedtem, az annak a bebizonyítása volt, 1.) hogy az osztályok létezése csak a termelés fejlődésének meghatározott szakaszaihoz van kötve; 2.) hogy az osztályharc szükségszerűen a proletariátus diktatúrájához vezet; 3.) hogy maga ez a diktatúra csak átmenet valamennyi osztály megszüntetéséhez és az osztálynélküli társadalomhoz.” (Levelek a tőkéről, 45. o.)

Marx szerint tehát, ha valamely korszak termeléséről van szó, akkor azt, mint meghatározott társadalmi formában történő termelést kell leírni, mert minden társadalmi termelési módnak saját, specifikus társadalmi törvényei vannak.

Emellett Marx nem tagadja, hogy vannak minden termelési módnak közös sajátosságai, ill. olyan különös meghatározások, amelyek több, de nem mindegyik termelési mód közös sajátosságait írják le, de szerinte éppen a különbség ettől az általánostól az, aminek segítségével az egyes formációk jellemezhetők, és amelynek segítségével fejlődésük leírható.

Marx kapitalizmus-elmélet és szocializmus-elmélete a fentiek miatt valójában nem is választható ketté. Maga a szocializmus mint társadalmi formáció nem más, mint azoknak a specifikus ellentmondásoknak a feloldása amelyek a kapitalizmust jellemzik, azoknak az erőknek a bázisán amelyeket a kapitalizmus kitermel.


Marx kapitalizmuselmélete

Marx kapitalizmusra vonatkozó gazdasági nézeteit elsősorban fő műve, A tőke alapján mutatjuk be, jóllehet bizonyos kérdések részletesebben kerültek kimunkálásra más, korábbi írásaiban. Ezen kívül jelentős segítséget nyújt Marx levelezése, egyrészt, mert feltárja a mű keletkezésének hátterét és azokat a pontokat, amelyeket Marx különösen fontosnak tekint, másrészt mert az első kötetre, majd Engels levelezésében a második és harmadik kötetet ért kritikákra vonatkozó észrevételek is itt lelhetők fel.


A klasszikus politikai gazdaságtan bírálata

A Marx előtti politikai gazdaságtani művek jelentős része általában egy általános résszel kezdődnek, amelyben azokat az általános gazdasági kategóriákat, mint pl. termelés, munka stb. tárgyalják, amelyek minden korra jellemzőek. Marx ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet, hogy valójában itt arról van szó, hogy a termelést, „az elosztástól stb. eltérően, a történelemtől független, örök természeti törvények keretébe foglaltnak ábrázolják, s ez alkalomból azután suttyomban polgári viszonyokat csempésznek be megdönthetetlen természeti törvényekként az in abstracto vett társadalomba.” (MEM 13., 154. o.)

Ha Marx gazdasági tanait a klasszikus közgazdászok, Ricardo és Smith munkáival összevetjük, jóllehet mindhárman a munkaérték-elmélet talaján állnak, a főbb következtetések tekintetében hatalmas különbségek mutatkoznak. Fő gazdasági művének, A tőkének, az alcíme nem véletlenül „A politikai gazdaságtan bírálata”. Marx A tőkében, természetesen saját kifejtési módszerének megfelelően végig halad mindazokon a gazdasági témákon, amelyek a klasszikusoknál és egyáltalán a polgári közgazdászoknál előfordulnak, kifejti saját álláspontját és egyúttal kritikailag értékeli az adott kérdésben a polgári álláspontot. A pozitív kifejtés mellett A tőke tehát polemikus mű. Ezt a fő szövegben elhelyezett utalások és beszúrt elmélettörténeti részek mellett a mű negyedik kötete, az Értéktöbblet-elméletek című külön elmélettörténeti könyv is bizonyítja, amelyet Marx részben előzetesen, részben egyidejűleg készített az első három kötettel, és amelyben a megelőző ill. a korabeli közgazdaságtan kritikáját nyújtja.

A legfontosabb kritikai mozzanatként a klasszikus polgári közgazdaságtan módszerét illetően Marx mindig a társadalmi forma-meghatározottság problémáját emeli ki. A polgári közgazdászokétól eltérő „szaktudományos” következtetései és az egyes kategóriák eltérő tartalma is ezzel magyarázható. Marx szerint az , hogy ő képes megbirkózni olyan problémákkal, amelyekkel sem Smith, sem Ricardo nem tudtak – ahogy Engelsnek is írja – azzal magyarázhatók, „hogy már a legegyszerűbb formában, az áru formájában a polgári termelés sajátosan társadalmi, semmiképpen sem abszolút jellegét elemeztem.” (Levelek a tőkéről, 86. o.) Szerinte Smith és Ricardo (és általában a közgazdászok többsége) helytelenül a tőkés termelés törvényeit mint örök természeti törvényeket vizsgálják, nem pedig mint történelmileg specifikus, csak erre a termelési módra jellemző törvényeket. A kapitalizmus sajátos történelmi jellegét Marx előtt érzékelték még azok a közgazdászok is, akik nem a polgárság, hanem a kapitalizmust megelőző korszak osztályainak a képviselői voltak, ill. bizonyos pontokon az utópista szocialisták. Az előbbiek közül is Marx kiemeli Sismondit.

Marx és Engels már rögtön az induláskor, amikor érdeklődésük a politikai gazdaságtan felé fordult, hangsúlyozták a társadalmi forma-meghatározottságot, és ők voltak az elsők, akik ezt a társadalomelmélet középpontjába helyezték. Először Engels volt, aki 1844-ben megjelent híres cikkében, A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlatában erre felhívta a figyelmet, a klasszikus polgári közgazdaságtant illetően, kimutatva, hogy a polgári közgazdászok gazdasági kategóriáikat örök természeti formának tekintik. Marx kifejezetten hangsúlyozza Engels elsőbbségét ezen a téren. Meghivatkozza őt A tőke első kötetében is (A tőke I., 77. o. 28. lj,) és egy 1868-as levelében a híres értéktörvény kapcsán a következőket írja Engelsnek: „Valójában egyetlen társadalmi forma sem akadályozhatja meg, hogy ilyen vagy olyan módon ne a társadalom rendelkezésére álló munkaidő szabályozza a termelést. De ameddig ez a szabályozás nem a társadalomnak a munkaideje felett gyakorolt közvetlen, tudatos ellenőrzés útján megy végbe –, ami csak köztulajdon esetén lehetséges –, hanem az áruk árainak mozgása útján, addig a dolog annál marad, amit te már 1843-ban igen találóan megmondtál. Azaz az érték és a használati érték időnként a pusztító túltermelési válságokig elmenő ellentéténél.” (MEM 32., 10. o.)

Ezt a problémát hangsúlyozza Marx minden közgazdasági munkájában, a korai művekben ugyanúgy, mint, A tőkében. Például a híres „Bevezetésben”, amelyet 1857–58-ban, A tőke nyersfogalmazványának megírásakor készített is ezt hangsúlyozza: „Éppen külön kell választani azokat a meghatározásokat, amelyek a termelésre egyáltalán érvényesek, nehogy az egység mellett ... a lényeges különbözőségről megfeledkezzünk. Ebben a megfeledkezésben rejlik pl. a modern közgazdászok egész bölcsessége, akik a fennálló társadalmi viszonyok örökkévalóságát és harmóniáját bizonyítják”. (MEM 13., 153. o.)


A munkaérték-elmélet

Marx tehát A tőkében az egyes kategóriák vizsgálatánál mindig a forma-meghatározottságot tartja szem előtt és, ez az, aminek alapján a marxi és a smithiricardoi munkaérték-elmélet különbségei kimutathatók. Ez megmutatkozik már annál a kategóriánál, amelyből Marx kiindul, vagyis az áru ill. az érték tárgyalásánál. Marx 1867-ben, tehát A tőke első kötetének megjelenésekor, Engelshez írt levelében, művének újszerűségét két pontban foglalja össze: „Könyvemben a legjobb: 1.) a munkának mindjárt az első fejezetben kiemelt kettős jellege annak megfelelően, hogy a munka használati értékben, vagy csereértékben fejeződik ki (ez az alapja a tények egész megértésének); 2.) az értéktöbbletnek a maga különös formáitól, a profittól, a kamattól, a földjáradéktól stb. független tárgyalása.” (Levelek a tőkéről, 131. o.)

A társadalmi forma-meghatározottság, az árunál, mint kiindulópontnál a csereértékben, ill. az áru kettős jellegében, cserérték és használati érték kettősége jelentkezik. E kettősség mögött pedig a munka kettős jellege húzódik meg. Használati értéket létrehozó munka a maga különösségben, a konkrét munka és értéket létrehozó, absztrakt munka, általános emberi munka. A használati érték minden társadalmi formára jellemző általános kategória, a kapitalizmusban, és egyáltalán árutermelés körülményei között, viszont a használati érték anyagi hordozója a csereértéknek. A formaspecifikus elem tehát a csereérték, ill. a mögötte meghúzódó érték. Az, hogy az áru nem puszta használati érték, hanem érték, abból következik, hogy a munkát, amellyel az egyes árut termelték magánmunkaként fejtik ki, miközben az áru társadalmi szükségletet elégít ki. A magánmunka társadalmisága csak úgy igazolódhat, hogy az egyes egyén munkája, mint általános emberi munka jelentkezik. Marxnál a munka nem minden körülmények között jelenik meg értékként, csupán abban az esetben, ha elszigetelt magántermelők társadalmáról van szó. Az árutermelő társadalmat az jellemzi, hogy a termelők egymás számára, nem saját szükségletre termelnek, ezért munkájuk társadalmi. Munkájukat azonban egymástól elszigetelten magánmunka formájában fejtik ki. Az, hogy munkájuk társadalmi jellegű, csak abban a formában igazolódhat, hogy egyenértékű mások munkájával, függetlenül attól. hogy milyen konkrét munkatevékenységről, tehát például szabó munkáról, vagy könyvkötésről van szó. A munkáknak konkrét jellegüktől függetlenül, általános emberi munkaként kell igazolniuk társadalmi jellegüket. Ez a sajátos, közvetetten társadalmi jelleg, mint termékeik egyenlő értéktárgyisága jelentkezik. Az általában vett emberi munka, mint agy, ideg, erőkifejtés, tehát nem puszta elvonatkoztatás. „A munka itt nemcsak a kategóriában, hanem a valóságban is létrejött az egyáltalábanvaló gazdagság megalkotásának eszközeként és nincs többé, mint meghatározás az egyénekkel egy különösségben összenőve.” (MEM 13., 170. o.)

Abban az esetben, ha nem elszigetelt magántermelőkről volna szó, mint a kapitalizmust megelőző formákban jellemző, ahol meghatározott személyi kapcsolatok közvetítenek a munka nem alkotna értéket. Így például egy patriarchális falusi családban, ahol a családtagok szintén egymás számára termelnek, a munkák társadalmi jellege közvetlenül, mint különös konkrét munka érvényesülne.

A marxi és a ricardoi értékfogalom között tehát alapvető különbség van. Marx szerint Ricardo helyesen a csereértéket a munkában oldja fel, de „amit Ricardo nem vizsgál, az a sajátos forma, amelyben a munka, mint az áruk egysége ábrázolódik.” (MEM 26/III., 121. o.) A marxi értékfogalom ezzel szemben egy sajátos termelési viszony leképezése, olyan viszonyé, amelyben a magántermelôk munkájának társadalmisága termékeik dologi tulajdonságaként jelenik meg. Ricardo számára a polgári forma, az áruforma általános, abszolút forma, így maga az érték is általános kategória.

Természetesen Marx sem tagadja, hogy a kapitalizmust megelőző formákban is létezett árutermelés. Hangsúlyozza azonban, hogy ezekben a társadalmi formákban az áruviszony alárendelődött a lényegileg más természetű uralkodó viszonyoknak, vagyis az árutermelés ott kezdődött ahol a más típusú közösség végződött. Ezzel szemben a kapitalizmusban az áruviszony az általános.

Ricardo mivel nem különbözteti meg következetesen a munkát, amely értéket alkot /absztrakt munka/ attól, amely használati értékben tárgyiasul /konkrét munka/ az érték nála tulajdonképpen a konkrét munka terméke. Az érték tehát nála történelmileg általános kategória, míg Marxnál kizárólag az áruforma sajátossága, vagy másképpen az érték az idővel való gazdálkodásnak, amely minden társadalmi formára jellemző egy történelmileg különös alakja.

Az árutermelő munka kettős jellegéből következik tehát, hogy az áru használati érték, amennyiben konkrét munka terméke, és érték, amennyiben elvont munka terméke. Ez a kettősség jelentkezik az értéknagyság változásának vizsgálatánál. Ha eltekintünk a munkák konkrét hasznos minőségétől, amely a használati értékben tárgyiasul, az értéknagyság meghatározáskor a munka pusztán mennyiségileg számít, mint általában vett emberi munka. Ha például egy áru termeléséhez szükséges munkaidő a felére csökken, mivel a munka termelőereje kétszeresére nő ez nem érinti az egyes áru használati értékét, értékének nagyságát viszont felére csökkenti, mivel az ugyanazon idő alatt létrehozott használati értékek tömegét növeli. „Nagyobb mennyiségű használati érték önmagában véve nagyobb anyagi gazdagság, két kabát több, mint egy kabát. Két kabáttal két embert lehet ruházni, egy kabáttal csak egyet stb. Ennek ellenére az anyagi gazdagság tömegének növekedésével egyidejűleg értéknagysága csökkenhet. Ez az ellentétes mozgás a munka kettős jellegéből fakad.” (Marx: A tőke I., 51. o.)

Az értéknagyságnak a munkára való visszavezetését tekinti Marx a klasszikus gazdaságtan fő érdemének abban az értelemben is, hogy az áruk árának mozgását a klasszikusok valami benső dologra vezették vissza, szemben az ún. vulgáris közgazdászokkal, akik az áruk árát közvetlenül a keresletkínálatból próbálják levezetni. Marx szerint a tudomány éppen abban áll, hogy a felszíni jelenségeket a mögöttük meghúzódó törvényszerűségekre vezessük vissza. Ezért méltatja a klasszikus közgazdászok tudományos megközelítését a szerinte tudománytalan vulgáris közgazdászok (Say, Bailey, Senior, stb.) nézeteivel szemben. Azonban, maguknak a klasszikusoknak, elsősorban Smithnek, de sok helyütt Ricardonak is a szemére veti, hogy szemben tudományos nézőpontjukkal sokszor az értéket összekeverik annak megjelenési formájával, az árral. (Ezeket a tételeket Marx vulgáris elemeknek tekinti magán a klasszikus gazdaságtanon belül.) Smith és Ricardo tévedéseire utalva rámutat, hogy az érték, mint értéknagyság nem jelenik meg közvetlenül a felszínen, hogy az árak ingadozásának magyarázata nem tartozik közvetlenül az értékelméletbe. (Lásd később, mint transzformációs probléma!) Ricardo, aki Smith-szel szemben mindvégig igyekszik kitartani a munkaérték-elmélet mellett arra kényszerül, hogy az elvont elmélet és a neki látszólag ellentmondó gazdasági jelenségek közti különbséget negligálja, konkrétan az értéket a jelenség szintjén közvetlenül a konkurenciában felmutatni. Az effajta pozitivista törekvésekkel kapcsolatban írja azt ironikusan Engels a természet dialektikájában, hogy „ez régi história, először elvonatkoztatnak az érzéki dolgoktól, és aztán érzékileg akarják ezeket az elvonatkoztatásokat megismerni, látni az időt és szagolni a teret”. (MEM 20., 508. o.) Schumpeter, Marx egyik legjelentősebb polgári kritikusa is rámutat a marxi és a ricardoi értékelmélet közti különbségre, vagyis hogy Ricardonál nincs egyértelműen megkülönböztetve az érték és az árelmélet. Ezért szerinte Böhm-Bawerk támadása a marxi rendszer ellen valójában a ricardoi elméletre vonatkozik, „mert míg Ricardo számára a relatív ár és az érték ugyanaz a dolog volt és ezért az értékkel való gazdasági számítás azonos volt az árakkal való számítással, addig Marxnál az ár és az érték nem azonos értelmű kategóriák”. (Shumpeter, 597. o.)

Marxnál három egymástól jól elhatárolható fogalom szerepel: a használati érték, csereérték és az érték. A kereslet és a kínálat ezek közül csak a csereértékekre, azaz az árra hat. A használati értéknek, a hasznosságnak ehhez az árhoz semmi köze, mert Marx szerint abban a társadalmi formában, ahol a termékeket áruként termelik, a termelés közvetlen célja nem a fogyasztás, hanem az elvont gazdagság megszerzése és gyarapítása, végső soron a profit. Egy vállalkozó számára teljesen mindegy, hogy milyen használati értéket állít elő. Ezért Marx szerint a használati érték és csereérték között éppen hogy ellentmondás van. Ami a csereértékben megjelenik, nem az áru használati értéke, hanem az értéke, azaz az áruban testet öltött elvont munka. Az áruk, mint használati értékek minőségileg teljesen különbözőek, de mint értékek teljesen egyformák. A klasszikus iskola fő jellemzője volt, hogy még erőteljesen törekedett az érték és az árelmélet elhatárolására. Marx velük szembeni kritikája döntően arra irányul, hogy megmutassa, hogy ez mely pontokon nem sikerült és kimutassa a sikertelenség okát. A klasszikus iskola felbomlása után a közgazdaságtanban már nem szerepel a használati érték és érték megkülönböztetése, de az érték és csereérték megkülönböztetése sem. Mint közismert, az árat a neoklasszikus gazdaságtanban a független keresleti és kínálati függvényekből igyekeznek levezetni, tehát a konkurenciából. Marxnál (és még a klasszikusoknál is megvan ez a törekvés) ezzel szemben az ár vissza van vezetve valami belső, lényegi vonatkozásra, aminek a csereérték csak viszonylagos megjelenési formája. Egy analógiával élve azt mondhatjuk: az, hogy Pál ember, az Pálnak egy belső lényegi vonatkozása. Ezzel szemben; hogy Pál olyan, mint Péter, akkor csak viszonylagosan, egy másik emberre való vonatkozásában fejeztük ki Pál lényegi tulajdonságát. Ugyanígy, ha azt mondjuk, hogy 1 db kabát egyenlő 20 órai munka, ez benső, immanens meghatározás a kabátot illetőén. Ha azonban ezt egy másik munkatermékhez való viszonyában domborítjuk ki, akkor egy viszonylagos, relatív meghatározást kapunk, úgy mint 1 kabát egyenlő 20 rőf vászon, vagy 10 $. Marxnál az ár csak relatív kifejezése az áruban megtestesült munkaidőnek; azaz a termelési költségeknek. Ebből következik, hogy szerinte pusztán az árak változásából nem lehet objektív következtetést levonni a termelés belső szerkezetére vonatkozóan. Ha például feltesszük, hogy 1 kabát egyenlő egy uncia arany, majd ez megváltozik, mondjuk két unciára, ebből nem tudjuk megmondani, mi okozta ezt a változást. Lehet, hogy a kabát termelési költségei duplájára nőttek, de az is lehet, hogy az arany értéke felére esett, és ezen kívül még számos kombináció elképzelhető. Az árak és jövedelmek változására tehát következtethetünk az értéknagyság változásából, vagyis a munkatermelékenység változásából, de megfordítva nem.


Pénzelmélet

Ebből a sajátos, a ricardoitól különböző értékfogalomból következik Marx pénzelmélete is, amely éppen ezért ugyancsak eltér a polgári felfogástól. A kiindulópont itt maga az érték, mint minőség, nem pedig az érték nagysága. A munka mint értékalkotó, mivel közvetett társadalmi jellege van, nem jelenhet meg közvetlenül, mint például a robotmunka, vagyis személyek viszonyában, hanem csak, mint termékek egymáshoz való viszonya, azaz egy áru az értékét csak egy másik áruhoz való viszonyában fejezheti ki. Így Marxnál az értékforma, vagy csereérték az érték szükségszerű megjelenési formája. Az értékforma legfejlettebb formája a pénzforma, azaz a pénz Marx szerint nem más, mint az általános emberi munka szükségszerű megjelenési formája. Az árukban megtestesült magánmunkák társadalmi jellegének a megjelenítése szükségképpen megfelel pénzként való megjelenítésüknek. Marx nem csak a pénznél, hanem minden egyes gazdasági kategóriánál hangsúlyozza azt az összefüggést, hogy az árutermelés körülményei között az emberek viszonyai, mint dolgok viszonyai jelennek meg, azaz az eldologiasulást. Ezek az eldologiasult viszonyok képezik a terepét szerinte a vulgáris gazdaságtannak. Bailey azon megállapítására, hogy a gazdagság, vagyis a használati érték az emberek attribútuma, míg az érték az áruk attribútuma, gunyorosan állapítja meg, hogy „eddig még egyetlen vegyész sem fedezett fel a gyöngyben vagy a gyémántban csereértéket” (A tőke I., 85. o.).

Jóllehet Ricardo a cserértéket visszavezeti a látszat mögött rejlő belső lényegi vonatkozásra, a munkaidőre, de mivel nem érzékeli az árutermelésben a sajátos gazdasági formát, nem tudja, hogy miért kell ennek szükségképpen a csereértékben, végső soron a pénzben megjelennie. Ez szinonim azzal, hogy pusztán az értéknagyságra koncentrál. Ezért elveszik nála a minőségi oldal, a munkának sajátos társadalmi munkaként való ábrázolása, ami nem más, mint az áruk használati értékétől szemlátomást különböző valami, az érték önállósulása, a pénz. „Az egyéni munka általános munkaként való ábrázolásának ez a szükségszerűsége nem egyéb, mint az áru pénzként való ábrázolásának szükségszerűsége” (MEM 26/III., 120. o.) – hangsúlyozza Marx. Ricardonál a pénz pusztán technikai segédeszköz a csere lebonyolítására és nem veszi észre, hogy a pénzben az értéknek, tehát a magántermelők társadalmi viszonyának önállósulásáról van szó, amelynek semmi köze magának a munkának a mennyiségéhez. Ez vezet tehát a mennyiségi pénzelmélet elfogadásához. „Hogy Ricardo a pénzt pusztán forgalmi eszköznek tekinti, az ugyanaz, mint, hogy a csereértéket, pusztán eltűnő formának, egyáltalán puszta formai valaminek tekinti a polgári vagy tőkés termelésben, amiért ez nem is sajátosan meghatározott termelési módnak számit nála, hanem egyszerűen a termelési módnak.” (MEM 26/II., 471. o.)

Ricardot értékelméletének „következetlensége” pénzelmélete vonatkozásában egy platformra helyezi a neoklasszikusokkal, jóllehet azok nem álltak a munkaérték-elmélet talaján. A közös pont itt az adott társadalmi forma általános formaként való felfogása. Ricardo mivel nem különbözteti meg következetesen a munkát, amely értéket alkot /absztrakt munka/ attól, amely használati értékben tárgyiasul /konkrét munka/ az érték nála tulajdonképpen a konkrét munka terméke. Így válik a pénz Ricardonál puszta csereeszközzé, technikai és nem társadalmi dologgá, amely külsődleges és nem kapcsolódik a reálszférához, mert a reálszféra – ugyanúgy, ahogy a neoklasszikusoknál &ndaash; lényegileg bartergazdaság, vagyis használati érték-termelés. A pénz ebben az esetben nem bír értékkel önmagában, ezért értékét pusztán mennyisége határozza meg.

Marx azért nem fogadja el a mennyiségi pénzelméletet, mert számára az áruk értékei már adva vannak a pénzzel való szembesülés előtt. Ezért, jóllehet az értéknagyságok megjelenítése csak a pénzben történhet, mivel az immanens értékmérő, a munkaidő nem jelenhet meg közvetlenül, az áruértékek határozzák meg a forgalomhoz szükséges pénz mennyiségét, nem pedig megfordítva, a pénz mennyisége az árakat. Ha a pénz maga is értékdolog, vagyis árupénz, pl. arany, akkor az árat a közönséges áruban és a pénzáruban testet öltött munkamennyiségek viszonya szabja meg. Sőt, még ha papírpénzről van is szó, az áruk értéknagysága már adott a pénz közbejötte előtt. Ezért nem a pénzmennyiség határozza meg az abszolút árakat, hanem az áruvilág értékeli a pénzt.

Az áru belső ellentmondásának szükségszerű megjelenése az áruk megkettőződése közönséges árukra és pénzre. A pénz, mint a közös társadalmiság kifejezése, a különleges áru elsőbbségre tesz szert a közönséges árukkal szemben. Az áruknak szükségképpen el kell cserélődniük pénzre, de a pénznek nem kell feltétlenül árura cserélődnie, mert ebben a társadalomban a pénz a gazdagság általános formája, vagyis a használati érték alárendelődik az értéknek.

Marx az ún. Say-dogmát – akárcsak őt követően Keynes, vagy azt megelőzően Malthus – éppen a pénz létével cáfolja. Ugyanis az eladás és a vétel szétesése már magában rejti a válság elvont lehetőségét, hogy egyesek eladnak anélkül, hogy vásárolnának. Marxnál az egyensúly mindig az egyensúlytalanságokon keresztül jut érvényre. Maga az az ellentmondás, hogy a használati értékeket mint értékdolgokat termelik, csak mozgásformát kap a pénzben, de nem szűnik meg, ezért továbbra is magában foglalja az egyensúlytalanság lehetőségét. Marx részletesen elemzi a pénz funkcióit és az ún. kincsképző funkció tárgyalásánál mutatja be, hogy a pénz nem közönséges áru, hanem az érték önállósulása. Ennek a társadalmi formának a sajátossága, hogy a termelés célja nem a használati érték, hanem az érték. Ez egyenlő azzal, hogy az árut pénzzé kell tenni, csak így igazolható, hogy a használati érték társadalmi szükségletet elégít ki. A gazdagság anyagi tartartalma minden társadalmi formában a használati érték, de a társadalmi formája az érték, azaz a pénzforma. A pénz önmagában gazdagságot képvisel, míg a közönséges áru ezt csak a pénzre történő cserében igazolhatja. A pénz ezért kicsapódhat az áruforgalomból, például ha valaki bevételeit nem költi el teljes egészében, maradék jövedelmét pénzben, kincsként tartalékolhatja. A közönséges árut a gyárban előállított kabátot, vagy papírt, stb. azonban el kell adni. Amíg a pénz árupénz, tehát például arany, még viszonylag könnyen belátható, hogy értékét nem a forgalomba került mennyisége határozza meg, hanem az arany kitermelési költségei. Ezért ha több kerül be a forgalomba a szükségesnél az egyszerűen kincsként leülepszik. De még inflálódó papírpénz esetén a gazdasági szereplőknek pénzt kell tartalékolniuk a fizetési nehézségek áthidalására, vagy vagyonmegőrzésre az értékét vesztő pénzben. Ha esetleg a pénz teljesen értékét veszítené valamilyen különleges áru (nemesfém, dohány, valuta stb.) lép a helyére, ami felveszi a pénz szerepét.

Marx behatóan bírálta az ún. Peel-törvényt ami a currency iskola mennyiségi pénzelméletére támaszkodott. Az 1844-es Peel-törvény a bankjegykibocsátást a jegybank aranykészleteihez kötötte. A marxi kritika lényege az volt, és ez nagyjából megfelelt a banking iskola álláspontjának, hogy a pénzkibocsátás nem igazodik az áruforgalom szükségleteihez. Ha a gazdaság normálisan működött, a nagy aranykészletek lehetővé tették a nagymennyiségű bankjegykibocsátást, ami ilyen körülmények között meghaladta a forgalom szükségleteit. Ellenben válság idején, mikor a készpénzfizetések szerepe megnő, és az arany kiáramlik az országból, mesterséges pénzhiány keletkezik, ami súlyosbítja a válságot. Ennek Marx szerint az az oka, hogy a bankjegykibocsátást egy mesterséges szabály szerint korlátozták, ami külsődleges a forgalom szükségleteihez képest. Valójában a pénzválság, csak megjelenési formája az áruforgalom súlyos zavarainak. A hitelrendszer kitágulása és összehúzódása csak kísérőjelensége az ipari ciklusoknak, nem pedig oka annak. Marx szerint maga a válság, ezért az azon nyugvó pénzügyi válság semmilyen pénzpolitikával nem hárítható el. A hibás, az áruforgalom törvényeit figyelmen kívül hagyó pénzpolitika viszont önálló pénzügyi válságot is generálhat. A Peel-törvényt egyébként a válságok idején (1847, 1857, 1867), hogy ezt elkerüljék, kénytelenek voltak felfüggeszteni.

Marx rámutat arra is, hogy a Peel-törvény amellett, hogy hibás elméleti előfeltevéseken alapul, megfelel a banktőke érdekeinek. A válságban, amikor amúgy is pénzszűke van, mivel a felhalmozódott veszteségek miatt fizetési nehézségek keletkeznek, a banktőke megpróbálja kiéleződött konkurenciában a veszteségeket az ipari tőkére áthárítani, – ennek felel meg a magas kamatláb-politika – ill. hasznot húzni a válságból. Emellett azonban hangsúlyozza, hogy az sem jelentene megoldást, ha a bankok minden szédelgőnek megadnák a szükséges hiteleket. Mindkét álláspont azon alapul, hogy a válság valódi oka nem a pénzügyi szektorban, hanem a termelésben van. Rendkívül jelentősek egyébként Marxnak a hitelrendszerről írt fejtegetései a harmadik kötetben, ahol többek között a gazdasági ciklus alakulása és a kamatláb mozgása közti összefüggéseket tárgyalja.


Marx értéktöbblet-elmélete

A klasszikus közgazdászok a munkaérték-elméletre támaszkodva a tőkés hasznát a profitot szintén munkában oldották fel, azt állítva, hogy a munkások díjazása nem áll arányban azzal amit előállítanak. Marx álláspontja ebben a kérdésben formailag teljesen azonos volt, azonban a tartalmi magyarázat tekintetében lényegesen eltért. Engels a második kötethez írt előszavában Marx és a klasszikusok, valamint más szocialista gondolkodók értéktöbblet elmélete közti különbséget egy a kémiából vett példával igyekszik megvilágítani. Mint köztudott az oxigén elem felfedezését Lavoisiernek tulajdonítják, jóllehet Priestley már jóval előbb, 1774-ben előállította ezt a kémiai elemet. Azonban Lavoisier előtt az égést úgy magyarázták, hogy az égő testről leválik egy abszolút égési anyag, amelyet flogisztonnak neveztek. Csak Lavoisier volt az aki kimutatta, hogy az égésnél nem a flogiszton távozik a testből, hanem a levegőben megtalálható oxigén egyesül magával a testtel. (Vö.: A tőke II., 16–17. o.)

Azt tehát, hogy az értéktöbblet forrása a munkás meg nem fizetett munkája már jóval Marx előtt felfedezték, de „az egyik oldalon – a klasszikus közgazdászok – legfeljebb azt vizsgálták, hogy a munkatermék milyen mennyiségi arányban oszlik meg a munkás és a termelési eszközök birtokosa között. A másik oldalon – a szocialisták – ezt az elosztást igazságtalannak találták, és utópikus eszközöket kerestek az igazságtalanság megszüntetésére.” (uo. 17. o. )

A legfontosabb talán annak a hangsúlyozása, hogy Marxnál az értéktöbblet elsajátítása a termelőeszközök birtokosa által, vagyis a kizsákmányolás nem erkölcsi kategória. Marx szerint a közvetlen termelők többletmunkája, amelyet mások sajátítanak el, azóta létezik, mióta a munka termelékenysége olyan szintet ért el, hogy a közvetlen termelők képesek saját létfenntartásukat meghaladó termékmennyiséget előállítani. Teljesen nyilvánvaló ez például a robotmunka formájában. Ami a kizsákmányolás konkrét formáit egymástól megkülönbözteti, az a többletmunka elsajátításának formája. Ebben a társadalmi formában az elsajátítás alapja nem valami gazdaságon kívüli kényszer, tehát személyi függőség, mint például a feudalizmusban, hanem az hogy a közvetlen termelők széles tömegei nem rendelkeznek termelési eszközökkel, viszont jogi értelemben szabadok. Egyetlen eszközzel rendelkeznek a munkaerejükkel, amelyet áruba bocsáthatnak és kénytelenek áruba bocsátani, mivel munkájukat csak a termelési eszközökkel egyesülve tudják kifejteni, amelyek viszont a tőkések kezében vannak. Marx Bér, ár, profit c. népszerű előadásában – amelyet 1865-ben az Internacionálé Központi Tanácsában tartott – mutat rá arra, hogy valóban az a látszat, mintha a munkabérben a munkát fizetnék meg és többek között ez a hamis látszat különbözteti meg a bérmunkát a munka más történelmi formáitól, például a rabszolgaságtól. „Ezzel szemben a rabszolga esetében munkájának még az a része is, amelyet megfizetnek, mint meg nem fizetett jelenik meg. A rabszolgának természetesen élnie kell, hogy dolgozhassék és munkanapjának egy része arra szolgál, hogy saját fenntartásának értékét pótolja. De mivel a rabszolga és ura nem kötnek üzletet, és a két fél között nem megy végbe adásvételi aktus, úgy látszik, mintha a rabszolga az egész munkáját ingyen adná. ... Az ingyenes munka az egyik esetben önként adottnak, a másikban kényszerűnek látszik. Ez az egész különbség.” (MEM 16., 123. o.) A munkaerő áru jellegének a felismerése a döntő pont a marxi értéktöbblet elméletben.

Ismeretes, hogy a klasszikus közgazdászok a munkát tekintették árunak, nem pedig a munkaerőt, amelyből adódott egy ellentmondás, hogy a tőke és munka közti cserében megsértik az értéktörvényt, vagyis az egyenértékű cserét. Abban az esetben ugyan is, ha a munka teljes értékét megfizetik és emellett a felhasznált termelési eszközök értékét is, nem keletkezhet értéktöbblet. Emiatt például Smith az értéktörvényt csak a kapitalizmus előtti időszakra tartja érvényesnek, amikor a termelési eszközök még a munkáséi. Marx rámutat arra, hogy a munka kettős jellegének a meg nem értéséből adódik ez a probléma is. E nélkül ugyanis lehetetlen ennek a kettősségnek a kimutatása egy különleges áru, a munkaerő esetében. Ez Smitht arra ösztönzi, hogy egy újabb értékfogalmat konstruáljon, mikor ebbe a problémába beleütközik. Ricardo viszont, aki nem is érzékeli igazán az értéktöbblet keletkezésének problémáját, azt pusztán a bér feletti többlettel azonosítja, ami döntő támadási felületet jelent Malthus számára. Ennek a másik oldala, hogy nem tudja a munkaerőárunak az értékét megragadni, ezért a keresletkínálatból vezeti le. Ezzel viszont kitette magát Say és Bailey bírálatának, akik érzékelték, hogy ezen a ponton letért a tudományos értékelmélet útjáról.
Marxnál a munka értéke kifejezés önellentmondás, hiszen a munka maga az érték és így a munka értéke annyi, mint az érték értéke. Nála a munkaerő, mint áru maga is kettős: – értéke, mint minden más árué az újratermeléséhez szükséges munkamennyiség, amely a létfenntartási javak megtermeléséhez szükséges munkaidőre oldódik fel, használati értéke maga a munka, az, hogy ő az érték és ezért az értéktöbblet forrása. Ebben az esetben az árucsere törvényi nem sérülnek, hiszen a munkaerő megvásárlásakor az áruforgalom területén kifizetik a munkaerő értékét a termelési folyamatban pedig realizálják a használati értékét. A legfontosabb tehát, hogy Marx szerint az értéktöbblet nem az értéktörvény megsértésével, hanem annak bázisán keletkezik, hogy az értéktöbblet keletkezése teljes összhangban van az árutermelés törvényeivel, az egyenértékű cserével és a belőle fakadó tulajdonjoggal. „A tőkés megfizeti például a munkaerő napi értékét. A munkaerő használat, éppúgy, mint bármely más áru használata, például egy lóé, amelyet egy napra bérel, arra a napra tehát őt illeti meg. Az áru vevőjét megilleti az áru használata, és a munkaerő birtokosa valóban csak az általa eladott áru használati értékét adja oda, amikor munkáját odaadja. Attól a pillanattól, hogy belépett a tőkés műhelyébe, munkaerejének használati értéke, tehát használata, a munka a tőkésé” (A tőke I., 175. o.)

A munka kettős jellegének a továbbvitele az alapja Marxnál az ún. állandó és változó tőke megkülönböztetésének, amely szintén nem lelhető fel a klasszikusoknál. Az árutermelő munka kettős jellege a tőkés termelési folyamatban, mint munkafolyamat és értékesülési folyamat egysége jelentkezik. A munkafolyamat révén a termelési eszközöket elhasználják és értéküket átviszik az új termék értékébe, az értékesülési folyamat révén pedig új érték keletkezik, amely meghaladja a munkás munkaerejének értékét. A tőkés termelési folyamatban tehát egyszerre megy végbe új érték, ill. értéktöbblet termelése és a régi érték átvitele a felhasznált termelési eszközökből az új termékbe. Az előbbi az árutermelő munkának, mint elvont emberi munkának az eredménye, az utóbbi a konkrét munka, mint célszerű tevékenység funkciója. „A munka pusztán mennyiségi hozzátevése – írja Marx – új értéket tesz hozzá, a hozzá tett munka minősége fenntartja a termelési eszközök régi értékét a termékben.” (A tőke I., 189. o.) A munkaerőre kiadott tőkerészt Marx változó tőkének nevezi, mivel a munkaerő használata során amellett, hogy megtermeli saját értékét értéktöbbletet hoz létre. Ezzel szemben a gépekre anyagokra kiadott tőkerészt állandó tőkének nevezi, mivel ez nem változtatja nagyságát, ezen tőkerész értéke egyszerűen átmegy a megtermelt áru értékébe. Könnyen belátható, hogy az állandó és a változó tőke megkülönböztetés más aspektusból ugyanaz, mint az áru értékének élő és holt munkára való felosztása. Azzal a kiegészítéssel, hogy az élő munka részből csak az a rész számít, mivel a tőkés számara csak ez jelent kiadást, ami a munkaerő ellenértékét képviseli.

Az állandó és változó tőke megkülönböztetése nem azonos a közismert álló és forgó tőke megkülönböztetéssel. Míg az előbbi az értéktöbblet termelésében betöltött szerep alapján történik, az utóbbi aszerint, hogy az adott tőkerész értéke egy vagy több termelési folyamatban térüle meg. Ilymódon az állandó tőke egy része, elsősorban az anyagok a forgó tőke részét képezik, a változó tőke pedig teljes egészében.

Marx szerint tehát értéktöbblet csak a munkaerő megvásárlására fordított tőkéből származhat. A munkás munkaidejének egy részében, az ún. szükséges munkaidejében megtermeli saját árujának ellenértékét, munkaidejének többi részében, az ún. többletmunkaidőben értéktöbbletet termel a tőkés számára. A kettő hányadosát Marx a kizsákmányolás fokának, vagy értéktöbbletrátának nevezi. Az értéktöbbletet m-mel a változó tőkét vvel jelölve az értéktöbbletráta felírható úgy mint az értéktöbblet és a változó tőke hányadosa, vagy mint a többletmunkaidő és szükséges munkaidő hányadosa: p,=m/v. Nem keverendő ez össze a profitrátával, amely az értéktöbbletnek az össztőkéhez való viszonya. Az állandó tőkét c-vel jelölve a profitráta tehát: p' = m/(c+v). Az értéktöbbletráta azt mutatja, hogy a munkás teljes munkaideje mennyiben szolgálja saját fogyasztását, és mennyiben dolgozik a tőkés számára. Ezzel szemben a profitráta a tőkés érdekeltségét fejezi ki, amennyiben számára közömbös, hogy pénzét mire adja ki, minden kiadása után meghatározott profitot vár.

A marxi kizsákmányolás elmélet, jóllehet Smith és Ricardo is azt állította, hogy a profit forrása a munka megalapozottabbnak tűnt és éles visszhangot váltott ki, elsősorban azért, mert a munkanappal hozta összefüggésbe. Ez döntően az értéktöbblet megtermelésének illetve az értéktöbblet ráta növelésének a kérdését érinti, az ún. relatív és abszolút értéktöbblet termelést.

Az értéktöbblet növelése a tőkések számára alapvető jelentőségű, mivel az a profitráta egyik meghatározó tényezője. A konkurencia a tőkéseket tehát arra kényszeríti, hogy a kizsákmányolást fokozzák, mert ez a profit növekedését is eredményezi. Marx az értéktöbblet ill. az értéktöbblet ráta növelésének egy abszolút és egy relatív módját különbözteti meg. Az értéktöbblet nyilvánvalóan nő, ha a munkaerő értékének, tehát a szükséges munkaidőnek a változatlansága mellett a munkanapot meghosszabbítják. Ez történhet nyíltan, vagy burkoltan a munkaintenzitás növelésével. A relatív módszer a termelékenység növelése, amely a munkások fogyasztásába bekerülő termékek, első sorban a létfenntartási javak értékének csökkentésén keresztül, magának a szükséges munkaidőnek a csökkenését eredményezi. Ez utóbbi Marx szerint nem közvetlen célja az egyes tőkésnek, hanem egy általános eredménye a technikaitechnológiai fejlődésnek, azaz a termelékenység növekedésének. A termelékenység növekedése viszont minden egyes tőkésnek érdeke, mivel ha olyan újításokat vezet be, amelyek révén az adott terméket az uralkodó átlagnál, a társadalmilag aktuálisan szükségesnél kisebb ráfordítással képes megtermelni ún. külön értéktöbbletre tesz szert. A termelékenység általános növelésére való törekvés és a kényszer az elmaradóknál, végső soron így a munkaerő áru értékének csökkenéséhez, és ezen keresztül az értéktöbblet ráta növekedéséhez vezet.

Az értéktöbbletráta és a profitráta megkülönböztetése is Marx eredeti újítása. Ez a megkülönböztetés, mivel a bázis, tehát az állandó és változó tőke megkülönböztetése is hiányzik, sem Smithnél, sem Ricardonal nem található meg. Az értéktöbbletráta növelése értelemszerűen a profitráta növekedését, csökkenése pedig a profitráta csökkenését eredményezi. Azonban a profitráta változása Marxnál nem kizárólag ezzel magyarázható, mint például Ricardonál, ahol a profit csökkenésének egyetlen oka a munkaerő áru értékének növekedése. (Ricardo a profitráta általános csökkenő tendenciáját a mezőgazdaságban jellemző csökkenő hozadékkal magyarázza, amely megdrágítja az élelmiszereket és így növeli a munkás létfenntartási költségeit.) A marxi megközelítésben, mivel nála a profitráta és az értéktöbbletráta különbözik, a profitráta változását eredményezi tipikusan az állandó és a változó tőke arányának, a tőkeösszetételnek a változása is. Ezen alapul, mint látni fogjuk a marxi növekedéselmélet. Ha felírjuk a profitráta képletét: p'=m/c+v és a számlálót és a nevezőt is v-vel osztjuk a következő kifejezést kapjuk: p'=(m/v)/(c/v + 1). A képletből nyilvánvalón látható, hogy a profitráta változását előidézheti mind az értéktöbbletráta, mind a tőkeösszetétel változása.

Az állandó és változó tőke megkülönböztetése, valamint ennek bázisán a profitnak és az értéktöbbletnek, illetve ezek rátájának a megkülönböztetése három döntő pontban tette lehetővé Marx számára, hogy a klasszikus közgazdászok által felvetett kérdésekre alternatív választ adjon. Az egyik kérdés a már említett csökkenő profitráta problémája, a másik a Smith által felvetett árcentrum kérdése, vagyis, hogy miért nem lehet az érték az árak vonzáspontja, a harmadik a realizálás problémája, azaz realizálhatóe a megtermelt társadalmi termék. A fenti három témában, amelyek nem csak a Marx előtti, de a mai elméletben is központi problémaként szerepelnek a marxi szövegekben olyan alternatív megoldás található, amely mindenképpen figyelemreméltó.

A fő jellemzője a marxi megközelítésnek, hogy az árak és jövedelmek szerkezete, valamint az árváltozások és a jövedelmek nagyságváltozásai minden esetben az értékváltozásokból következnek, amely változások – a munka kettős jellegének bázisán – a munkatermelékenység alakulását, vagyis a technikai technológiai fejlődést tükrözik. Schumpeter emiatt tekinti a marxi elméletet eredendően dinamikusnak, szemben például Walras statikus modelljével. A walrasi modell, ugyanis nem tudja kezelni a technikai, technológiai változásokat.


A marxi növekedéselmélet, azaz a tőkefelhalmozás problémája

Ha a marxi munkaérték-elméleten alapuló növekedéselméletet kívánjuk felvázolni, akkor valójában kettős feladat előtt állunk. Az egyik feladat, hogy a tőkés gazdaság valóságos ciklikus mozgását miként ábrázolja Marx, vagyis a válságelmélet, amelyről később lesz szó. A másik feladat a hosszú távú trendek vizsgálata, amely közelebbi rokonságot mutat a polgári növekedési modellekkel. Most ez utóbbiról lesz szó. Itt Marx azt vizsgálja, hogy a munka termelékenységének változása milyen tartós változásokat idéz elő a tőke értékelemeiben, és ezen keresztül az újratermelés belső arányaiban. Első lépésben Marx azt vizsgálja, hogyan nézne ki a felhalmozás, ha a munka termelékenysége változatlan lenne. Ebben az esetben nem változna sem az állandó, sem a változó tőke értékének nagysága, ezért nem változna egymáshoz viszonyított arányuk sem. Az állandó és változó tőke arányát Marx a tőke összetételének nevezi és ennek három értelmezését különbözteti meg: Az érték szempontjából az állandó tőke értékének arányát a változó tőke értékéhez képest a tőke értékösszetételének nevezi. Naturálisan a tőke termelési eszközökre (épületek, gépek, anyagok stb.) és munkaerőre oszlik. Ezen elemeknek egymáshoz viszonyított aránya az ún. technikai összetétel. A tőke értékösszetételét, amennyiben azt a technikai összetétel határozza meg, és annak változását tükrözi, Marx szerves összetételnek nevezi. A tőke szerves összetételének változatlansága esetén a tőke minden bővülése arányosan növelné a foglalkoztatást, az állandó tőke és a munkaerő bővülése arányos lenne a termelés bővülésével. A tőkés termelési mód sajátossága azonban Marx szerint az, hogy a termelőerők abszolút fejlesztésére irányuló tendenciát foglal magába. Ha a termelékenység növekedését bekapcsoljuk, abból a tőkés termelési módra Marx szerint tipikusan jellemző, növekvő szerves összetétel melletti tőkefelhalmozás következik. Ennek oka Marx szerint a munkának a tőke által kifejlesztett növekvő termelékenysége, amely azt eredményezi, hogy fokozatosan növekszik a társadalmi összterméken belül az állandó tőke (beruházás) súlya a változóhoz (ha a tőkések fogyasztásától eltekintünk, ez a fogyasztásnak felel meg) képest.

A zárójelbe tett kifejezésekkel Keynesnek a marxihoz hasonló felfogására kívánunk utalni, hiszen szerinte is jellemző a jövedelem növekedése során a fogyasztás relatív csökkenése a csökkenő fogyasztási határhajlandóság miatt. Marxnál is megtalálható tehát a fogyasztás relatív csökkenése, de nála ennek alapja egyrészt a termelőerők fejlődése által előidézett értékváltozás, másrészt – és itt ez a döntő –, Marxnál ez az újratermelés belső arányait fejezi ki, és nem okoz elégtelen keresletet.
A munka termelékenységének növekedése a tőkés termelési mód bázisán nem jelent mást, mint azt, hogy az eleven munka egyre nagyobb holt munka tömeget hoz mozgásba. Nő az alkalmazott termelési eszközök tömege, amelyet egy munkás adott idő alatt termékké változtat. A termelési eszközök tömegének ez a növekedése egyrészt eredménye, másrészt feltétele a munka növekvő termelékenységének. Eredménye, amennyiben megnövekszik az egységnyi idő alatt feldolgozott nyers és segédanyagok mennyisége, és feltétele amennyiben az alkalmazott állótőke növekedésében testesül meg a technikai haladás. A technikai összetételnek ez a növekedése azonban tükröződik a tőke értékalkotórészeiben, ezért az állandó tőkerész a változóhoz képest szükségszerűen növekszik. Ez a folyamat Marx szerint empirikusan is tükröződik abban, hogy „annak az árelemnek a viszonylagos nagysága, amely csak az elfogyasztott termelési eszközök értékét, vagyis az állandó tőkerészt képviseli, egyenes arányban lesz a felhalmozás előrehaladásával, a másik, a munkát megfizető vagyis változó tőkerészt képviselő árelem viszonylagos nagysága pedig általában fordított arányban áll majd vele”. Marx hozzáteszi ehhez, hogy az állandó tőke növekedése csak részlegesen mutatja meg azokat a változásokat, amelyek a tőke anyagi alkotórészeiben, tehát technikai összetételében bekövetkeztek. „Az ok egyszerűen az, hogy a munka növekvő termelékenységével az általa elhasznált termelési eszközöknek nemcsak hogy a terjedelme növekszik, hanem értékük terjedelmükhöz képest süllyed. Értékük abszolúte emelkedik, de nem arányosan terjedelmükkel.” (A tőke I., 583. o.)

Ez a folyamat jól érzékelhető abban, amit úgy szokás mondani, hogy a tőke munkát szorít ki, vagyis, hogy a technikai haladás munkamegtakarító jellegű. A foglalkoztatásra nézve ez a következőt jelenti: a tőke által foglalkoztatott munkásnépesség az alkalmazott össztőkéhez képest relatíve csökken, de a tőke abszolút tömegének a növekedése folytán abszolúte növekedik. Ebből következik, hogy „az össztőke növekvő haladványban történő felhalmozására van szükség ahhoz, hogy adott nagyságú pótlólagos munkáslétszámot szívhasson fel”(A tőke I., 589. o.): Magyarán a technikai haladás munkamegtakarító jellege miatt a foglalkoztatásnak akárcsak a szinten tartásához is egyre nagyobb gazdasági növekedés szükséges.

Ennek a folyamatnak a további következménye, hogy a tőke fokozottan termeli az ipari tartaléksereget, vagyis a viszonylagos túlnépességet, mivel a tőke növekvő terjedelme feltételezi, hogy egyre nagyobb munkástömegek álljanak készenlétben ha a növekedés beindul. Marx ezt a tőkefelhalmozás abszolút, általános törvényének nevezi, míg a szakirodalomban, mint az abszolút elnyomorodás törvénye szerepel. Érdemes ezzel a sokat vitatott tétellel kapcsolatban az eredeti marxi szöveget idézni. „Minél nagyobb a társadalmi gazdagság, a funkcionáló tőke. minél nagyobb növekedésének terjedelme és energiája, annál nagyobb az ipari tartaléksereg. A rendelkezésre álló munkaerőt ugyanazok az okok fejlesztik ki, mint a tőke terjeszkedési erejét. Az ipari tartaléksereg nagysága tehát a gazdaság potenciáival együtt nő. Minél nagyobb azonban a tartaléksereg a munkássereghez képest, annál tömegesebb a konszolidált túlnépesség, amelynek nyomora egyenes arányban áll munkagyötrelmével. Végül minél, nagyobb a munkásosztály lázárjainak rétege és az ipari tartaléksereg, annál nagyobb a hivatalos pauperizmus. Ez a tőkés felhalmozás abszolút, általános törvénye.” (A tőke I., 602. o.)

A legfontosabb egyrészt a marxi felhalmozás elmélet kapcsán annak a hangsúlyozása, hogy a tőkeelemek egyenlőtlen növekedése nem vezet egyensúlytalansághoz, tehát elégtelen kereslethez, mint például Keynesnél.

Másrészt a fent leírt folyamat a kapitalizmus jövőjére vonatkozó prognózis, amely előre vetíti a monopolizációt, amely azóta kétségkívül végbement és azokat a globális problémákat, amelyekkel az emberiségnek ma már közvetlenül szembe kell nézni.


Az egyensúly kérdése

Hogy az újratermelés problematikájának jelentőségére felhívjuk a figyelmet, emlékeztetnénk az olvasót arra a közkeletű elképzelésre, amely szerint a kapitalizmus keresletkorlátos gazdaság, amelyre az a jellemző, hogy a megtermelt termékeket nem tudják eladni az elégtelen fizetőképes kereslet miatt. Az elégtelen kereslet problémája a közgazdaságtudomány keletkezésétől napjainkig végighúzódik az elmélettörténetben. Néhány nagyobb név ezek közül: Malthus, Sismondi, Keynes, Rosa Luxemburg. Az eredeti marxi elmélet, mint ezt látni fogjuk, gyökeresen szemben áll ezekkel a felfogásokkal. Illusztrációként lássuk a következő idézetet: „Tiszta tautológia azt mondani, hogy a válságok a fizetőképes fogyasztás, ill. fizetőképes fogyasztók hiányából erednek. A tőkés rendszer nem ismer más fogyasztást, mint fizetőt, kivéve sub forma pauperis (a pauper formájában) vagy a csirkefogóét. Az áruk eladhatatlan volta annyit jelent, hogy nem találtak fizetőképes vevőkre, tehát fogyasztókra (hiszen az árukat végső soron termelő vagy egyéni fogyasztásra vásárolják). Ha pedig ennek a tautológiának azzal akarják a mélyebb megalapozottság látszatát adni, hogy kijelentik, a munkásosztály túlságosan kicsiny részét kapja meg saját termékének, tehát a bajt orvosolni lehetne, ha nagyobb rész jutna neki, következésképpen munkabére növekednék, erre csak annyit kell megjegyeznünk, hogy a válságokat mindig olyan periódus készíti elő, amelyben a munkabér általánosan emelkedik és munkásosztály realiter (valóságosan) nagyobb mértékben részesedik az évi termék fogyasztásra rendelt részéből.” (A tőke II., 273. o.)

A klasszikus közgazdászok – elsősorban Smith – tagadták a kereslethiányt és igyekeztek bizonyítani, hogy tisztán tőkés viszonyok között is lehetséges a társadalmi termék realizálása. Smith ezt azzal próbálta alátámasztani, hogy azt állította, hogy a teljes társadalmi termék jövedelmekre /kamat, földjáradék, munkabér/ oszlik. Ezzel próbálván igazolni, hogy a keletkezett jövedelmekből megvásárolható a megtermelt összes termék. Marx A tőke második kötetében behatóan bírálja ezt az álláspontot. Érdemes ezt a bírálatot röviden bemutatni, hogy a marxi újratermelés és válságelmélet eredetisége jobban kitűnjék.

Vizsgáljuk meg tehát Marx alapján annak a tételnek a helyességét, amely kimondja, hogy a társadalmi termék jövedelmekre oszlik, vagy másképpen, hogy az áruérték jövedelmekből tevődik össze. Ha ez a tétel igaz, akkor a következő kérdés vetődik fel: „Hogyan lehetséges hát, hogy a munkás a munkabérével, a tőkés a profitjával, a földtulajdonos a járadékával megvásárolhat olyan árukat, amelyek mindegyike nemcsak e három alkotórész egyikét, hanem mindhármat tartalmazza, és hogyan lehetséges, hogy a munkabér, profit, járadék – tehát e három jövedelemforrás – értékösszege együttesen megvásárolhatja az e jövedelmek élvezőinek összfogyasztásába belekerülő árukat, amelyek a három értékalkotórészén kívül még egy többlet értékalkotórészt, tudniillik állandó tőkét is tartalmaznak?” (A tőke II., 294. o.)

Smith ezt a dilemmát úgy próbálta feloldani, hogy az állandó tőkét további jövedelmekre osztotta fel. Ugyanis, ha feltesszük, hogy valamely vállalat árbevétele három részből áll, amelynek egy részében megtérül a profit, egy másik részében a munkások munkabére, a harmadik részben pedig a felhasznált állandó tőke, ez utóbbi is az előző három elemet tartalmazza, annál a cégnél, amely azt megtermelte. Ezzel viszont egy rossz végtelent konstruált, amely elfedi magát a törvényt, a valóságos tőkebefektetést, amely nem jelenbeli, hanem múltbeli munka eredménye. Ez azt jelentené, hogy a nemzetnek minden évben termelési eszközök nélkül kellene a termelést megkezdeni. Két kérdés vetődik itt fel. Egyrészt, mi az oka annak, hogy Smith bár látja azt a nyilvánvaló tényt, hogy az áruérték tartalmaz egy olyan elemet, amely nem oldható fel jövedelemre, mégis megkísérli ezt eltüntetni; másrészt milyen következményei vannak ennek a téves magyarázatnak az elemzés szempontjából?

Nézzük az első kérdést! Az előzőekben már utaltunk rá, hogy a munka kettős jellegének meg nem értése maga után vonja az állandó és változó tőke meg nem különböztetését. Itt is erről van szó. Ez azt jelenti, „hogy nem értették meg, hogyan tartja fenn a munka, azáltal, hogy új értéket tesz hozzá, a régi értéket új formában, anélkül, hogy ezt az értéket újonnan termelné” A munka kettős jellegének fel nem ismerése ezen felül közvetlenül is hozzájárul a társadalmi termék és a nemzeti jövedelem összecseréléséhez, amennyiben „az évi össztermék tehát az év során kifejtett hasznos munka eredménye; de az évi termékértéknek csak egy részét hozták létre az év folyamán; ez a rész az évi értéktermék, amelyben az év folyamán folyósított munka összege jelentkezik”. (A tőke II., 295. o.) Marx hangsúlyozza, hogy Smith korlátai nem tudatlanságból, vagy pusztán abból a körülményből fakadtak, hogy korának kapitalizmusa még nem érte el a megfelelő fejlettségi szintet; sokkal inkább arról van szó, hogy hibás kiindulópontja, a munka kettős jellegének a fel nem ismerése gátolta meg abban, hogy a tőkés termelési mód egzakt leírását adja.

Térjünk rá ezek után a következményekre! A Smith-dogma elfogadása két irányba is lezárja az elemzés útját.

Egyrészt a jövedelem és a tőke összecserélése lehetetlenné teszi az újratermelési folyamat összefüggéseinek elemzését, tehát a társadalmi termék realizálásának vizsgálatát.

Másrészt a jövedelemelmélet kizárja az értékelemek változásának vizsgálatát és az elemzés tautológiákhoz vezet. Ha ugyanis a jövedelmeket elszakítjuk az értékalapzattól, akkor semmit sem tudunk mondani e jövedelmek nagyságáról és változásáról. Marx ezt a következőképpen fogalmazza meg: „Annak a körülménynek azonban, hogy ezek az alkotórészek /a társadalmi termék értékalkotórészei – a szerzők/ egyúttal különböző jövedelemforrásai a termelésben funkcionáló különböző osztályoknak, semmi köze sincs minden egyes ilyen alkotórész nagyságmeghatározásához és értékösszegük határához.” (A tőke II., 338. o.)

Marx a fentiek miatt a Smith-dogmát is vulgáris elemnek tekinti a klasszikus gazdaságtanon belül, mivel ha az értékalapzatot kihúzzuk az árak alól, tehát az árat nem az áruban testet öltött munka relatív megjelenési formájának tekintjük, elzárjuk az utat a tudományos megismerés előtt, hiszen a relatív árak mozgásából önmagában semmilyen összefüggést nem tudunk levonni. Az ár a költség, a jövedelem, a tőke stb. érték nélkül puszta felszíni formák, elválasztva belső közös lényegi tartalmuktól, így mozgásuk kiszámíthatatlan, nagyságuk összemérhetetlen. Az értékváltozásból következtethetünk a csereértékre; ez egy okokozati viszony /lényegjelenség/, ezzel szemben az ár és a keresletkínálat kölcsönös megfelelése üres tautológia. A klasszikusoknál, mutat rá Marx, még megvan az a törekvés, hogy ezeket az egymástól különböző, egymástól idegenül álló formákat belső egységükre visszavezessék. Ezért például Smith azon fáradozik, hogy a társadalmi jövedelmeket a munkára visszavezesse. Azonban ezzel adódik a lényeg és jelenség felcserélése és – mint ahogy Marx megállapítja – „az áruértéknek ebből a szempontból egymással összehasonlított darabjai ... észrevétlenül átváltoznak az áruérték önálló 'alkotórészeivé' és végül 'minden érték forrásaivá'” (A tőke II., 353. o.). A ricardoi elmélet még ellentmondásosabb, mivel nála az érték szubsztanciája csaknem mindig a munka. Ricardo a Smithdogmát is csak mint újratermelési összefüggést, nem pedig mint értékmeghatározást fogadja el. Ricarodonál, jegyzi meg Marx, „tehát az értéknagyság a prius /elsődleges/. Az alkotórészek összegét adott nagyságként előfeltételezi, ebből indul ki, nem úgy mint A. Smith, aki szemben saját mélyebb meglátásával, gyakran fordítva, az áru értéknagyságát post festum /utólag/ az alkotórészek összeadása útján hozza létre.” (A tőke II., 354. o.) Jóllehet a klasszikus polgári gazdaságtan „ezoterikus” elemei a tudományos értékelmélethez tartoznak, azonban az érték sajátos felfogása – és itt most különösen az számít, hogy az elosztásra koncentrálnak, azaz az értéket mint forgalmi, nem pedig mint termelési viszonyt fogják fel – miatt elméletük bizonyos pontokon átcsap vulgarizmusba.

A marxi értéktöbblet elmélet másik sajátossága, ill. újszerűsége a ricardoival szemben, „hogy ellentétben minden korábbi gazdaságtannal, amely az értéktöbblet különös részeit és azok fix formáit: a járadékot, a profitot, a kamatot eleve, mint adott dolgokat kezeli, én mindenekelőtt az értéktöbblet általános formáját tárgyalom, amelyben mindez még szétválasztatlanul, úgyszólván oldott állapotban van.(Levelek a történelmi materializmusról 116. o.). Marx Ricardo hibájának éppen azt tartja, hogy művének első fejezetében a különböző kategóriákat adottnak tekinti, ezzel igyekezvén megkerülni a problémát, hogy ezek ellentmondanak az értéknek.

A kérdés tehát Marx számára is az volt, lehetséges-e tisztán tőkés gazdaságban a társadalmi termék realizálása. Marx az újratermelés egyensúlyának vizsgálatánál feltételezi, hogy tisztán tőkés termelés van, tehát nincsenek olyan ún. harmadik személyek, akik plusz vásárlóerőt támasztanának a megtermelt termékek iránt. Teszi ezt az alapján; hogy ezek csak abból a jövedelemből vásárolhatnának, amelyeket a produktív osztályoktól szereznek be. Például az állami alkalmazottak a munkások és a tőkések által befizetett adókból vásárolnak, vagyis csak a produktív osztályok helyett. A másik fontos elvonatkoztatás a külkereskedelem kikapcsolása: Ez csak bonyolítaná a problémát és utólag bekapcsolható a vizsgálatba, ha a nemzetgazdasági egyensúly feltételei már tisztázódtak.
A vizsgálatához Marx a társadalmi termelést két nagy osztályra, a termelési eszközöket termelőkre (I. o.) és fogyasztási cikket termelőkre (II. o.) bontja. A termelési eszközöket csak a tőkések vásárolják, a fogyasztási cikkeket pedig a munkások és a tőkések együttesen. Hasonlít ehhez a keynesi fogyasztásberuházás felosztás. A különbség egyrészt abban van, hogy Marxnál szerepel az állandó tőke a társadalmi termékben, míg Keynesnél a társadalmi termék jövedelmekre oszlik. Másrészt – és ez a leglényegesebb – a jövedelmek a tőke értékelemeiből leszármaztatottak, amelyeket a munkatermelékenység egy bizonyos szintje határoz meg, Keynesnél pedig függvényszerű kapcsolatok vannak. A fogyasztás nagyságát a nemzeti jövedelem határozza meg (C = f(Y)), a beruházást pedig a profitvárakozások és a kamatláb együttesen I = f(r,i).

Marxnál – mint látni fogjuk – mind a keresleti, mind a kínálati oldalt a tőke értékösszetevői határozzák meg. Az I. és II. osztály aránya, az állandó és változó tőke aránya és az értéktöbblet ráta is a termelőerők fejlettsége és változása által meghatározottak. Az újratermelési egyensúly vizsgálatánál Marx felteszi, hogy nem változik a termelékenység.

A termelékenység változását, – ahogy azt korábban láttuk – a növekedésnél, vagyis a tőkefelhalmozás vizsgálatánál kapcsolja be.

Első lépésben Marx az ún. egyszerű újratermelést vizsgálja, ami értékben változatlan méretű újratermelést jelent. Ez absztrakció, hiszen a tőkés gazdaságra nem jellemző a hosszú stagnálás. Ha azonban felhalmozás, növekedés megy végbe, ennek szükségképpen eleme a régi tőke pótlása, tehát az egyszerű újratermelés is.


Az egyszerű újratermelés

Az egyszerű, vagyis változatlan szintű újratermelés úgy fogható fel tehát, mint az elhasználódott régi tőke puszta pótlása. Ez azt jelentené, hogy a tőkésosztály az értéktöbbletéből nem bővíti sem az állandó, sem a változó tőkét, hanem teljes egészében fogyasztásra költi azt.

Az I. o. osztály termelése három részre osztható: I. o. = c1 + v1 + m1

ahol c1 a termelési eszközök termelésében elhasználódott állandó tőke. Marx itt az egyszerűség kedvéért felteszi, hogy az állandó tőke álló része, tehát a gépek, berendezések stb. teljes egészében elhasználódtak, tehát az egész tőkét meg kell újítani. A v1 a termelési eszközök termelésében a munkabérekre lekötött változó tőke, m1 pedig a munkások által termelt értéktöbblet.

A II. osztályban ugyanez a hármas felosztás található a fogyasztási eszközök előállítására vonatkozóan.

II. o. = c2 + v2 + m2

A kérdés most az, hogyan pótolják a két osztályban elfogyasztott tőkét, és hogyan fonódik ez össze az értéktöbbletnek és a munkabérnek az elfogyasztásával?

A termelési eszközök termelésének megújításához c1 értéknagyságú új termelési eszköz, és v1 + m1 nagyságú fogyasztási cikk szükséges. Az I. osztály a maga számára c1 nagyságban előállít termelési eszközöket, de a fogyasztási cikkeket v1 + m1 nagyságban csak a II. osztályból szerezheti be. Tehát az I. osztály v1 + m1 értékben felkínálja az előállított termelési eszközöket, hogy cserébe fogyasztási cikket kapjon.

A II. osztály megújulásához c2 nagyságú termelési eszközre és v2 + m2 nagyságú fogyasztási cikkre van szükség. A v2 + m2-t a II. osztály maga termeli, c2-t viszont csak az I. osztályból szerezheti be. Kínálata ezért c2 értékű fogyasztási cikk lesz, amelyért ugyanilyen értékben termelési eszközt keres.

Ha a két osztály kereslete és kínálata értékben megegyezik, az újratermelés egyensúlyban van. Ezért az egyszerű újratermelés alapegyenlete: c2 = v1 + m1

Ezt levezethetjük még úgy is, ha kiindulunk bármelyik osztály újratermelési funkciójából.

Az I. osztálynak elő kell állítania mindkét osztály termelési eszköz pótlását.

c1 + v1 + m1=c1 + c2

Ugyanígy a II. o. feladatából:

c2 + v2 + m2 = v1 + v2 + m1 +m2

Egyszerűen belátható, hogy bármelyikből újra az alapösszefüggéshez jutunk.


Bővített újratermelés

Az újratermelés értékterjedelmének növekedéséhez mindkét osztályban az értéktöbblet felhalmozása szükséges. Ebben az esetben az összes értéktöbblet három részre oszlik: mc az állandó tőke bővítésére szolgáló, mv a változó tőke bővítésére szolgáló rész és mk pedig a tőkések fogyasztása.

A két osztály termelése így a következő lesz:

I. o. = c1 + v1 + mc1 + mv1 + mk1

II. o. = c2 + v2 + mc2 + mv2 + mk2

Az előző összefüggéseket tovább gondolva belátható, hogy a bővített újratermelés egyensúlyának alapegyenlete a következő:

c2 + mc2 = v1 + mv1 + mk1

Az újratermelés egyensúlya a termelés bővülése esetén azt bizonyítja, hogy lehetséges a társadalmi termék realizálása tőkés gazdaságban növekedés esetén is. A lehetőség azonban nem biztos, hogy valóság is. Mi történne például abban az esetben, ha valamilyen – akár külső – ok folytán a csere egyensúlyi feltételei nem teljesülnének? Ez azt vonná maga után, hogy az egyik osztály tőkései értéket szivattyúznának át a másik osztályból. Az egyik osztály profitja ezért nőne, a másiké pedig csökkenne. Ez viszont tőkeáramlást indukálna a magasabb profitot hozó ágazatokba, ami aztán szükségszerűen az egyenlőtlenség megszüntetésének irányába hatna. A tőkék konkurenciája így az aránytalanságok megszüntetése felé, tehát az egyensúly felé terelné a gazdaságot. Fölmerül azonban a kérdés: a konkurenciának ez az aránytalanságot megszüntető mechanizmusa azt jelenti, hogy Marx osztja a klasszikusok véleményét, és jóllehet más alapon, de tagadja a válságot? Mint a válságelmélet tárgyalásánál látni fogjuk, korántsem erről van szó. Az, hogy az egyensúly csak aránytalanságokon keresztül valósul meg, magában foglalja mind a kiegyenlítő hatásokat, mind a válság lehetőségét. A válság valósága viszont nem a konkurenciából következik, hanem az értékváltozásokból, amelyek a munkatermelékenység növekedésének következményei. Maga a válság tehát nem aránytalansága (mint látni fogjuk) hanem a tőkeelemek értékében bekövetkező változások eredménye. Ehhez viszont be kell kapcsolnunk a technikai haladást, amit Marx a munkatermelékenység növekedéseként értelmezve. Ettől az egyensúlyi feltételek tárgyalásánál elvonatkoztattunk. A munka termelékenységnek a tőkeelemek értékarányainak változására gyakorolt hatásával a növekedéselméletnél foglalkoztunk először. A válságelmélet ezt viszi tovább oly módon, hogy a termelékenység növekedésének hatását vizsgálja a profitrátára.

A tőke II. kötetében Marx tehát szemléletesen bizonyítja, hogy lehetséges egyensúlyi bővített újratermelés. Jóllehet a szerves összetétel növekedését itt nem kapcsolja be, ami a növekedéselmélet központi tétele, ez azonban csak matematikailag bonyolítaná problémát. Lenin az egyébként, aki olyan újratermelési sémákat konstruál, ahol a szerves összetétel is növekszik, bizonyítva ezzel, hogy lehetséges növekvő szerves összetétel melletti felhalmozás.

Marx újratermelési elméletének lényege tehát az, hogy tisztán tőkés gazdaságban is lehetséges a társadalmi termék, és egyúttal az értéktöbblet realizálása, vagyis, hogy a válság nem aránytalanság mint azt a Ricardo-kritikusok /többek között Malthus/ állítják. Keynesi terminológiával azt mondhatjuk, hogy Marxnál a beruházás /I. osztály/ kitölti, illetve kitöltheti a fogyasztáson /II. osztály/ felüli részt. Ez viszont attól függ, hogy hogyan alakulnak a tőke értékesülési feltételei, vagyis a profitráta. A válságelmélet tárgyalását azonban meg kell hogy előzze a marxi profitelmélet részletes tárgyalása, mivel szerinte a gazdasági ciklust az általános profitráta ingadozása okozza.


Profit és termelési ár

Marx a profitelméletét A tőke III. kötetében fejti ki. Ennek a kötetnek a megjelenése – mint az közismert – már közvetlenül Marx halála után történt és igen nagy port vert föl, mivel itt fejti ki Marx, hogy a kapitalizmusban az árak nem az első kötetben levezetett értéknagyság körül ingadoznak, hanem egy ettől eltérő árcentrum, a termelési ár körül. Ezt a kritikusok többsége úgy értelmezte, mint magának az értékelméletnek cáfolatát. Tehát ellentétet véltek felfedezni az első és a harmadik kötet között. Még a Marx nézeteivel rokonszenvező közgazdászok is az értéket mint kiindulópontot szükséges logikai fikciónak tekintették, amelyből sok hasznos összefüggés levezethető, de létezéséről nem voltak meggyőződve.

Azt, hogy az érték a kapitalizmusban nem lehet az árak centruma, már Smith is érzékelte, valamint ez volt az egyik fő vitapont Malthus és Ricardo között. A problémát az okozza, hogy az egyes termelési ágakban a tőke összetétele a technikai-technológiai különbségek miatt eltérő. Az eltérés az értékelmélet szerint azt eredményezné, hogy az egyes ágazatokban eltérő profitráta alakulna ki még azonos értéktöbbletráta mellett is.

Vegyünk például két azonos össztőkéjű, de eltérő tőkeösszetételű ágazatot, (A és B), amelyek az egész gazdaságot reprezentálják. Tegyük fel, hogy az egész tőke egyetlen termelési folyamatban megtérül, vagyis hogy a lekötött és a felhasznált tőke megegyezik. Valamint tételezzük fel, hogy az értéktöbbletráta mindkét ágazatban 100%.

A. 800c + 200v + 200m == 1200É

B. 600c + 400v + 400m == 1400É

Jóllehet az értéktöbbletráta a két ágazatban megegyezik, a profitráták azonban különbözőek: A ágazatban 20%, B-ben pedig 40%. Ez a helyzet nyilvánvalóan tartósan nem állhatna fenn, mivel A ágazat tőkései ugyanazon tőkebefektetés után kevesebb profitot realizálnának. A tőkéseket azonban nem az érdekli, hogy mekkora értéktöbbletet termelnek, hanem az, hogy mekkora értéktöbbletet realizálnak. A ágazatból tőke áramlana át B-be mindaddig, amíg egy az értéknagyságoktól teljesen eltérő árak, ún. termelési árak alakulnának ki. A fenti példában a termelési ár mindkét ágazatban 1300 lenne. Ebben az esetben a profitráta mindkét ágazatban 30% lenne, ami megegyezne az átlagprofitrátával. Az átlagprofitrátát közvetlenül megkapjuk, ha a gazdaságban termelt összes értéktöbbletet a lekötött össztőkére vetítjük. p' = 600 : 2000 = 30%. A termelési árak ennek alapján:

A. 800c + 200v + 300m == 1300TÁ

B. 600c + 400v + 400m == 1300TÁ

A termelési ár kialakulásának szükségessége tehát abból adódik, hogy az egyes tőkék mindenágazatban azonos értékesülésre tartanak igényt. Valójában Marx szerint a tőkés számára az értéktöbbletráta nem releváns kategória. Számára a tőkekiadás számit, függetlenül attól, hogy munkásokat vásárol, vagy gépeket. Maga a termelési ár megjelenik a felszínen, de az értéktöbblet nem. Marx felhívja a figyelmet, hogy ez, leplezi a termelési folyamatban megbúvó lényegi viszonyt, az érték, ill. az értéktöbblet termelést. „Csak kész, meglévő értéket látunk –, az előlegezett tőke értékrészeit, amelyek bekerülnek a termékértékbe –, de nem látunk új értéket létrehozó elemet. Az állandó és a változó tőke közötti különbség eltűnt.” (A tőke III., 35. o.)

A termelési ár mint árcentrum Marx szerint csak módosult formája az értéknagyságnak. Csak a meglévő értéket és értéktöbbletet lehet elosztani. Ebből fakad, hogy szerinte az összes termelési árnak egyenlőnek kell lennie az összes értékkel és az összes értéktöbbletnek az összes profittal.

A tőke III. kötetében levezetett termelési ár mint árcentrum, amely körül a piaci árak ingadoznak, cáfolni látszik az értéknagyság fogalmát, amely az I. kötetben kulcsszerepet játszott többek között az értéktöbblet magyarázatában, tehát a marxi kizsákmányolás elméletben. Ebből keletkezett az ún. transzformációs probléma. Ez általánosságban az I. és III. kötet szembeállítását jelenti, ill. az érték létezését kérdőjelezi meg. Marx az értékfogalom bizonyítását az általános szintjén is lehetségesnek tartja, sőt csak ezen a módon tartja lehetségesnek, mivel a felszínen az érték nem jelenik meg közvetlenül. Egy Kugelmannhoz irt levelében egy kritikára válaszolva, a következőképpen érvel az érték létezése, vagyis általánosításának helyessége mellett: „A szerencsétlen nem látja, hogy ha könyvemben nem lenne fejezet az értékről, a valóságos viszonyok általam adott elemzése akkor is magában foglalná a valóságos értékviszony bebizonyítását és kimutatását. Az a fecsegés, hogy az értékfogalmat még be kell bizonyítani, csak a legteljesebb tudatlanságon alapul mind a szóban forgó tárgyat, mind a tudománymódszerét illetően. A gyerek is tudja, hogy minden nemzet felfordulna, ha nem is mondom, hogy egy évre, hanem csak néhány hétre abbahagyná a munkát. Ugyanúgy tudja azt is, hogy a különböző szükséglettömegeknek megfelelő terméktömegek a társadalmi összmunka különböző és mennyiségileg meghatározott tömegét kívánják meg. Hogy a társadalmi összmunka meghatározott arányokban való elosztásának ezt a szükségességét a társadalmi termelés meghatározott formája korántsem szünteti meg, hanem csak megjelenési módján változtathat, az magától értetődik.” (Levelek a történelmi materializmusról, 124. o.)

Marx egyébként már az I. kötet írásakor tisztában volt a termelési ár fogalmával. Annak bizonyításakor, hogy az értéktöbblet nem keletkezhet a forgalomban az egyenértékű csere miatt, utal az átlagárra is, ill. felhívja a figyelmet arra, hogy az áruárakat csak „végső soron” szabályozza az érték, „ mert az átlagárak nem esnek közvetlenül egybe az áruk értéknagyságával, mint azt A. Smith, Ricardo és mások hiszik.” (A tőke I., 158. o. 37. lj.

A profit és az értéktöbblet összecserélésének módszertani hátterére utal Marx a negyedik, elmélettörténeti kötetben: „A durva empirizmus hibás metafizikába, skolasztikába csap át, amely azon kínlódik, hogy letagadhatatlanul empirikus jelenségeket közvetlenül, egyszerű formai elvonatkoztatással vezessen le az általános törvényből, vagy e törvénynek megfelelővé okoskodja őket.” (MEM 26./I., 59. o.) Marx szerint ugyanis az átlagprofitráta bázisán kialakuló termelési ár éppen akkor mondana ellent az értéktörvénynek, ha a nagyobb tőke iránti nagyobb profitot a tőke eredményének tekintenénk, nem pedig a más szférákban megtermelt értéktöbblet elszívásának.

Az ún. transzformációs probléma egy konkrét leágazása a történeti transzformációs probléma. Ha ugyanis a kapitalizmusban nem lehet az érték az árak centruma, akkor egzisztenciáját egy korábbi történelmi állapotban kell bebizonyítani, olyan viszonyok között, amikor még a termelési eszközök a munkáséi. Ez a gondolat Smithnél is megtalálható, de erre tesz utalást Marx is, valamint részletesen kifejti ezt az álláspontot Engels, A tőke III. kötetéhez írt kiegészítésben. Marx és Engels álláspontja annyiban különbözi Smithétől, hogy szerintük a kapitalizmus előtti állapotokban az „érték” még nem uralkodott az adott termelési módon, vagyis az értékforma még nem volt meghatározó viszony. Marx erőteljesen hangsúlyozza, hogy a tőkés termelést nem az különbözteti meg más termelési módoktól, hogy árut termel, hanem az, hogy a termelés uralkodó formája az árutermelés. Tehát ha a korábbi állapotokra jellemző is lenne, szemben a kapitalizmussal, hogy az érték, mint árcentrum érvényesül, az csak annyit fejez ki, hogy minden társadalmi forma a maga általánosságában az idővel gazdálkodik. Nem foglalja viszont magába, hogy a munkák társadalmisága általánosan értékformát ölt.

Még elterjedtebb az irodalomban, és időben követi az előzőt az ún. logikai transzformációs probléma. Ezt először Böhm-Bawerk vetett fel Zum Abschluss des Marxschen Systems c. munkájában 1896-ban. Ennek lényege a második kötetben felállított újratermelési egyensúlynak és a harmadik kötetben levezetett átlagprofitráta követelménynek a szembeállítása. Ha ugyanis az újratermelés egyensúlya értékarányos árakon teljesül, nem biztos, hogy teljesül, sőt szükségképpen nem teljesülhet termelési árakon. Vegyük például a következő kiinduló helyzetet!

I. o.: 6000c1 + 1000v1 + 1000m1 = 8000T

II. o.: 2000c2 + 1000v2 + 1000m2 = 4000F

Ebben az esetben teljesül az egyszerű újratermelés egyensúlya, hiszen:

2000c2 = 1000v1 + 1000m1

Nem teljesül viszont az egyenlő profitráta követelmény, mert:

p'1 = 1000 : 7000 = 14,28

p'2 = 1000 : 3000 = 33,33

Ezek után írjuk át az egyenleteket termelési árra, és 20%-os átlagprofitráta mellett (2000 : 10 000) a következőt kapjuk:

I. o.: 6000c1 + 1000v1 + 1400p1 = 8400T

II. o.: 2000c2 + 1000v2 + 600p2 = 3600F

A profitráták most egyenlők, viszont nem teljesül az újratermelési egyensúly.

A transzformációs problémát felvető közgazdászok a problémát azzal indokolják, hogy az utóbbi egyenletekben átlagprofitok szerepelnek, az állandó és változó tőke azonban továbbra is értékáron szerepel. Ezért átszorozzák az állandó tőkét azzal a szorzóval, ami a termelési eszközök értékára és termelési ára közötti különbséget képezi (8400:8000=1,05 ), a változó tőkét pedig azzal a szorzóval, ami a fogyasztási cikkek értékára és termelési ára közötti különbséget képezi (3600 : 4000 = 0,9). Az össztőke értéke ennek alapján 8000 * 1,05 + 2000 * 0,9 = 10 200. Ez viszont nem egyezik meg az eredeti tőkeértékkel, ami 10 000 volt. Marx azonban azt állította, hogy az összérték egyenlő az össztermelési árral. Ebben az esetben viszont az összes profit kisebb lenne, mint az összes értéktöbblet. Marx viszont ez utóbbit is egyenlőnek tekintette. Ebből pedig az következne, hogy a munkaérték-elmélet és a termelési ár elmélet kizárják egymást, vagyis, hogy A tőke I. és III. kötete ellentmond egymásnak.

A marxi elmélet védelmezői ezzel azt állítják szembe, hogy itt magát a feladatot fogalmazták meg úgy, hogy kizárják a megoldás lehetőségét. Ugyanis az, hogy a tőkéknek termelési ár arányos árak mellett kialakult eloszlása esetén az összes profit, ill. az összes termelési ár nagysága eltér az értékarányos árak esetén kialakuló tőkemegoszlást feltételező összértéktöbblet, ill. összérték nagyságától, semmiképpen sem jelenti azt, hogy eme eltérés magán a termelési ár arányos árak által orientált tőkeeloszláson belül is fennáll. Nyilvánvaló, hogy kapitalizmus esetén a tőkeeloszlás eleve a termelési áraknak megfelelő és a II. kötetben levezetett újratermelési összefüggések felírhatók termelési árakkal is.

I. o.: 6000c1 + 2000v1 + 1000p1 = 9000T

II. o.: 3000c2 + 2000v2 + 625p2 = 5625F

Ebben az esetben az újratermelési arányok megfelelőek:

3000c2 = 2000v1 + 1000p1

és a profitráta mindkét ágazatban azonos, 12,5%.

Érdemes itt rámutatni, hogy a logikai transzformációs probléma egy olyan árelméleti kérdésfeltevést próbál meg ráhúzni a marxi értékelméletre, amely attól idegen. Ez nem más, mint az árrendszernek az egyensúlyi feltételekből történő levezetése. Az, hogy a piacok közötti kapcsolatok részt vesznek az árrendszer kialakításában, Marxnál is nyilvánvaló. Az áruk értéke felhasználásuk területén, mint holtmunka jelenik meg és ennyiben az áruk kölcsönösen meghatározzák egymás értékét. Egyrészt, azonban a végső meghatározó a társadalom termelőereje. Másrészt azonban a termelékenység változása az egyes területeken az, ami kiváltja tovagyűrűzve az egész árrendszer megváltozását, vagy másképpen a társadalmi munkaidő elosztását az egyes termelési területek között. Harmadrészt ez szükségképpen nem egyensúlyi módon megy végbe. Még ha egy adott piacon minden egyes árut a társadalmilag szükséges ráfordítással termelnek is, semmi biztosíték nincs arra nézve, hogy a társadalmi összmunka idő megfelelő részét, ne pedig pl. többet fordították az adott áru termelésére. Ha nem, az eredmény ugyanaz, mintha az egyes termelők a társadalmilag szükségesnél több munkát fordítottak volna egyéni termékeikre és az áru ára értéknagysága alá csökken. „Az ár és az értéknagyság menynyiségi meg nem egyezésének, vagyis az ár és az értéknagyság eltérésének a lehetősége tehát magában az árformában rejlik. Ez nem fogyatékossága ennek a formának, hanem ellenkezőleg, olyan termelési mód adekvát formájává teszi, amelybe a szabály csak a szabálytalanságok káoszába, mint az átlagok vakon ható törvénye érvényesülhet.” (A tőke I., 102. o.)

Akár a logikai, akár a történelmi transzformációs problémát nézzük, világos, hogy az alapkérdés továbbra is az, hogy az érték, mint absztrakció helyese. Marx felfogása szerint, mint láttuk az absztrakt fogalmak csak többszörös áttételen keresztül jelentkeznek a konkrét viszonyokban, ezért közvetlen igazolásuk a felszínen lehetetlen.


Válságelmélet

Ahogy az egyensúlyelmélet tárgyalásánál láttuk, Marx szerint lehetséges a társadalmi termék realizálása még bővített újratermelés esetén is. A válság ezért nem magyarázható a termelés két osztályának aránytalanságából, hanem az össztőke mozgásából kell levezetni. Ugyancsak nem lehet a válság oka a fogyasztáshiány. A beruházásfogyasztás aránya, mint ezt a növekedés vizsgálatánál láttuk, Marxnál nem az elégtelen kereslet oka, hanem az újratermelés belső aránya, amelyet a termelőerők fejlődése határoz meg.

A válság Marx szerint maga az elégtelen kereslet. A tőkés termelés árutermelés, már ebből következik az eladás és a vétel szétválása, vagyis a válság elvont lehetősége. „Ez a szétválás /az összkereslet és összkínálat meg nem felelése – a szerzők/ megjelenik a válságban; elemi formája annak. A válságot ebből az elemi formájából magyarázni annyit jelent, mint a válság létezését azzal magyarázni, hogy meglétét legelvontabb formájában mondjuk ki, tehát a válságot a válsággal magyarázzuk.” (MEM 26/II., 469. o.)

Míg Ricardo és Say tagadják az eladás és a vétel széthasadását /Saytörvény/, tehát a válság elvont lehetőségét is, addig ellenfeleik magát a válságot – ugyanolyan hibásan – ebből az elvont lehetőségből magyarázzák. A tőkés termelés azonban nem csak árutermelés, hanem profitért való termelés. A társadalmi szintű profitráta határozza meg ezért az újratermelés terjedelmét és itt keresendő a válság oka. Ez is párhuzamba állítható a keynesi elmélettel, amennyiben Keynesnél is a beruházásokon van a hangsúly, a beruházás azonban a profitvárakozások függvénye. Marxnál is a beruházás a döntő, mert nála is ez határozza meg a foglalkoztatás terjedelmét a tőkeösszetétel függvényében. A kereslet nála a tőke kereslete, még a munkások keresletét is a tőke határozza meg, hiszen először magát a munkást is meg kell vásárolni, ennyiben a munkáson keresztül is a tőkés vásárol. A tőke keresletét viszont a profitráta alakulása határozza meg. Teljesen eltér azonban a marxi elemzés a keynesitől profit alakulásának elemzésében.

Érdemes itt röviden összevetni a kéynesi és a marxi megközelítést a meglévő sok párhuzam miatt. Marx is beszél a fogyasztás relatív csökkenéséről, de ezt nem a fogyasztói pszichológiára, hanem a termelőerők fejlődésére vezeti vissza. A fogyasztás csökkenése Marxnál nem vezet elégtelen kereslethez, ha a tőke értékesülési feltételei, tehát a profitráta megfelelő. Keynes ebben a kérdésben rendkívül ellentmondásos, ugyanis egyrészt azt állítja, hogy a kereslethiány oka a fogyasztás elégtelensége és ezzel indokolja a beruházások növekedésének szükségességét, másrészt viszont mégis a beruházás a meghatározó nála, hiszen a multiplikátoron keresztül ez határozza meg az összkeresletet, és ezzel a nemzeti jövedelem szintjét. Marxnál a dolog teljesen egyértelmű: A kereslet a tőke kereslete, ami azt jelenti, hogy a termelés korlátja maga a tőke és semmiképpen sem a fogyasztás. A tőkés gazdaság ezért, „csak a létező tőke hasznothajtó alkalmazásának megfelelő termelést visel el” (MEM 26/III., 109. o.) Az elégtelen kereslet, vagyis a válság oka tehát a tőke értékesülési feltételeinek a szükségszerű, periodikus leromlása.

Eljutottunk a sokak által vitatott tételhez, a profitráta tendenciális esésének törvényéhez. Az előzőekben kifejtettük, hogy a termelőerők fejlődése következtében szükségszerű az állandó tőkének a változónál gyorsabb növekedése. Marx szerint ez a változás azonban a munka változatlan, sőt növekvő kizsákmányolási foka mellett is az általános profitráta csökkenését eredményezi. A marxi megközelítésben, mint azt korábban bemutattuk, a profit ráta változását két tényező okozhatja. Egyrészt az állandó és a változó tőke arányának, vagyis a tőkeösszetételnek a változása, másrészt az értéktöbbletráta változása. Ha felírjuk a profitráta képletét:

p'=m/(c + v),

és a számlálót és a nevezőt is v-vel osztjuk a következő kifejezést kapjuk:

p'=(m/v)/(c/v + 1).

A képletből nyilvánvalón látható, hogy a tőkeösszetétel növekedése a profitráta csökkenését, az értéktöbbletráta növekedése viszont a profitráta növekedését eredményezi. Marx azonban azt állítja, hogy az előbbi hatás az erősebb. Ugyanis a tőkeösszetétel növekedését a termelékenység növekedése, vagyis a holtmunkának az élőmunkánál gyorsabb növekedése idézi elő. Az értéktöbblet azonban csak része az összes élőmunkának, ezért még ha a munkabér nullára csökkenne is, az általános relatív csökkenést nem akadályozhatja meg a kizsákmányolási ráta növekedése, legfeljebb időlegesen ellensúlyozhatja. „Minthogy az alkalmazott eleven munka tömege az általa mozgásba hozott tárgyiasult munka tömegéhez képest állandóan csökken, ezért ezen eleven munka meg nem fizetett értéktöbbletben megtestesülő részének is állandóan csökkenő arányban kell állnia az alkalmazott össztőke értékterjedelmével. Az értéktöbblet tömegének ez az aránya az alkalmazott össztőkéhez alkotja azonban a profitrátát, amelynek tehát állandóan esnie kell.” (A tőke III., 204. o.)

A profitráta csökkenését részlegesen ellensúlyozhatja a bérek csökkenése, de nem képes azt megakadályozni. Természetesen jellemző, hogy válság idején az egyes tőkések – a munkások elbocsátása mellett – bércsökkentéssel is igyekeznek a profit csökkenését ellensúlyozni, ill. a veszteségeket csökkenteni. Ez azonban a munkások összkeresletének, vagyis makroszinten a fogyasztási keresletnek a csökkenéséhez vezet. Nem kívánunk részletesen a volt szocialista országokban kialakult „marxista” politikai gazdaságtan elemzésével foglalkozni, mégis, ennek kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a marxi válságelmélet értelmezésében döntően két álláspont alakult ki: Az egyik irányzat a válság okának a magas béreket tekintette, amelyek a profit csökkenését eredményezik. (Ez egyébként Marx ricardoizálása, mert Ricardó az aki szerint a profitráta csökkenésének egyetlen oka a bérek növekedése.)

Ezzel kapcsolatban elég arra utalni, hogy a profit csökkenését Marxnál döntően nem a bérek emelkedése idézi elő, hanem a tőkeösszetétel változása. A másik irányzat szerint, – és ennek komoly hagyományai vannak a marxista és a nem marxista irodalomban is – az elégtelen keresletből, elsősorban az alacsony bérekből eredezteti a válságot. Mindkét irányzat a válságot, mint aránytalansági problémát. mint közvetlen realizálási problémát fogja fel. A kettő értelemszerűen összebékíthető lenne, ha a helyes arány megtaláljuk. A kapitalizmus a marxi felfogás szerint valóban anarchisztikus rendszer, amelyben az arányosság csak az aránytalanságok átlagaként létezik, de a ciklikusság semmiképpen sem a konkurenciából van levezetve. Ez alapvetően ellentétes a marxi felfogással, ahol a válságot az értékösszetevőkben jelentkező tartós változások okozzák, amelyek a profitráta mozgásában tükröződnek. A bérek változása is ennek van alávetve. A profit szempont feltételezi az előállított termékek meghatározott áron történő értékesítését. A tőkések Marxnál nem a fogyasztáshiány, vagy általában a kereslethiány miatt nem tudnak eladni, hanem meghatározott áron nem tudnak eladni, és ugyanezen ok miatt nem tudnak bért emelni sem. A keresletet – és a mögötte meghúzódó jövedelem és tőkeelosztást – beleértve a fogyasztási keresletet és a tőkések egymás közti vásárlásait is a munkatermelékenység változása által meghatározott értékviszonyok határozzák meg. Mindez összevontan jelentkezik a társadalmi szintű profitrátában. Vagyis a tőke a keresletet, beleértve a munkások fogyasztóképességét is csak profitábilisan képes bővíteni. A válság, mint maga az elégtelen kereslet, ahogyan az jelentkezik, azt fejezi ki, hogy a tőke nem kerülheti el a veszteséget, Vagyis nem tud olyan árakon eladni, amelyek profitot biztosítanának. Nem abból adódik tehát a probléma, hogy nem tudnak profitot realizálni, hanem, hogy a fennálló költség és árviszonyok mellett nem tudnak profitot, azaz értéktöbbletet termelni.

Henryk Grossman a marxi válságelmélet interpretátora a következőképpen fogalmazza ezt meg: „Az újratermelési és felhalmozási folyamatot az egész fellendülési periódus alatt egyensúlyi helyzetben vizsgáltuk, ami azt jelenti, hogy minden áru vevőre talál. Ennek ellenére a felhalmozás bizonyos pontján tőketúltermelés következik be, éspedig az elégtelen felhasználás következtében. A túltermelés nem azt jelenti, hogy hiányzik a vásárlóerő az áruk felvételéhez, hanem azt, hogy nem kifizetődő áruk vásárlása a termelés növeléséhez, mert a termelés bővítése nem lenne rentábilis.” (Henryk Grossmann: Das Akkumulations und Zusammenbruchgesetz des Kapitalistischen Systems, 306. old.) Henryk Grossmann munkássága úgyszólván egyedülálló a marxista irodalomban. Fent idézett fő műve 1929-ben jelent meg, tehát a Nagy Válság kezdetén. E műnek az a jelentősége, hogy szembenáll mind a tőkefelhalmozás korlátlanságát hirdető revizionista gazdaságtannal (Tugan-Baranovsky), mind a luxemburgi összeomláselmélettel. Marxot autentikusan értelmezve a válságot a tőke értékesülési feltételeinek változásából magyarázza, különválasztva azt az egyensúly és felhalmozás kérdésétől.

Hogy a profitráta csökkenése nem folytonos esés, hanem egy tendenciajellegű mozgás, az ellene ható erőkkel magyarázható. A különböző ellenható erők – mint ezt a továbbiakban kifejtjük – ezt a süllyedést részlegesen ellensúlyozzák, ezért a profitráta esését tendenciajellegűvé teszik. Marx szerint ezért „az általános profitráta tovahaladó süllyedő tendenciája tehát csupán a munka társadalmi termelőereje tovahaladó fejlődésének a tőkés termelési módra nézve sajátságos kifejezése”. (A tőke III., 204. o.)

Az ellenható erők közül talán a legjelentősebb a munka kizsákmányolási fokának a különböző módszerekkel /relatív és abszolút/ történő növelése. Ez a hatás – amely részben ugyanazon ok, a termelőerők fejlődésének a következménye – azonban, ahogy az előbb láttuk nem képes a profitráta csökkenését teljes egészében ellensúlyozni.

A további ellenható erők közül csak az állandó tőke elemeinek olcsóbbodását fejtjük ki részletesen, mivel ennek különös jelentősége van a válság szempontjából. Az állandó tőke elemeinek olcsóbbodása, mint ezt a növekvő szerves összetétel vizsgálatánál kimutattuk, ugyancsak a termelőerők fejlődésének az eredménye. Ez azt jelenti, hogy az állandó tőke értéknagysága nem nő olyan mértékben, mint azoknak a termelési eszközöknek a tömege, amelyben megtestesül, ezért a profitráta csökkenését mérsékli. Marx szerint egyes esetekben még az is előfordulhat, hogy e hatás következtében az állandó tőke anyagi terjedelme nő, miközben értéke esik. A válságciklus szempontjából ennek a tényezőnek természetesen a többi ellenható erővel kombinálva döntő szerepe van. A válság ugyanis lényegében nem más, mint a meglévő tőke periodikus elértéktelenedése, és ezzel a profitráta helyreállítása.

Lényeges, hogy Marxnál a profitrátának tendenciális eséséről van szó. A periodicitás, a tőke periodikus elértéktelenedéséből fakad. „Amikor Smith a profitráta esését a tőke fölös bőségéből magyarázza, akkor permanens hatásról van szó, és ez téves. Ezzel szemben átmeneti fölös bősége tőkének, túltermelés, válság – ez más. Permanens válságok nincsenek.” (MEM 26/II., 464. o.)

A profitráta süllyedése tehát a tőke növekvő felhalmozásának az eredménye. Ha a termelő tőke elemeinek az olcsóbbodása ezt arányosan ellensúlyozná, tehát mondjuk a gépek számának a megduplázódása a gépek értékének a felére csökkenésével járna együtt, a profit rátája ceteris paribus változatlan maradna. A tőkés azonban termelési eszközeinek egy részét korábban vásárolta, miközben ezek értéke a termelékenység növekedése következtében csökkent. Ezért számára nem járható az az út, hogy tőkéjét leértékelje, hiszen ez veszteséggel járna. Tőkéjéért nemcsak profitot akar kapni, hanem befektetett tőkéjének értékét és az e feletti profitot. A leértékelés tehát beleütközik a magántulajdon korlátjába, vagyis az elértéktelenedés nem lehet harmonikus. Marxtól függetlenül talán Veblen volt az aki ezt a legprecízebben fogalmazta meg: „Az is nyilvánvalónak látszik, hogy az esetre alkalmazható egyetlen megoldás /kizárva a spekulatív üzleti fellendülést/ az érintett vállalatok alacsonyabb alapon történő újratőkésítése úgy, hogy ez megfeleljen a berendezés alacsonyabb termelési költségeinek, és csökkentett nyereségkapacitásának. De a fennálló, törvényszabta lehetőségek között az ilyen orvoslás nem alkalmazható”. (Thorstein Veblen: Az üzleti vállalkozás elmélete, KJK (1962), 145–146. o.)

Schumpeter és különösen nagy elődje, Veblen azok közé a teoretikusok közé tartozik, akik felismerték, hogy az ipari ciklus nem más, mint a tőkék periodikus elértéktelenedése, Schumpeter szavaival kreatív rombolás. E felismerés feltétele az, hogy a tőkés termelési folyamatot nem mint közvetlen használati érték termelő folyamatot fogjuk fel, hanem mint a dologiasult munkával, azaz értékkel való gazdálkodást. Veblen számára is a tőkés termelési folyamat kettős jellegének felismerése jelentette a kulcsot a „gépi folyamat” és az „üzleti folyamat” megkülönböztetése révén.

Hogy az értékfolyamat szembe fordul a használati érték termeléssel és uralkodik rajta azt éppen a válság bizonyítja. „Akik az érték önállósulását puszta absztrakciónak tekintik, – jegyzi meg Marx – elfeledkeznek arról, hogy az ipari tőke mozgása nem más, mint ez az absztrakció in actu /működésében/. (A tőke II., 98. o.)

A tőke felhalmozása tehát a profitráta süllyedésével jár, miközben – az alkalmazott tőke mennyiségének növekedése miatt – a profit tömege növekszik. Ez az egyes tőkés számára úgy jelenik meg mintha önként számítana fel alacsonyabb profitot, hogy ezzel növelje a forgalmat és ezen keresztül a profit tömegét.

Kérdés, hogy maga a válság mikor következik be? Ehhez nyilvánvalóan a profitráta már igen alacsony szintje szükséges, valamint az, hogy a különböző ellenható erők megbénuljanak. A döntő pont az, amikor a felhalmozásra váró tőke már nem alkalmazható tőkés értelemben produktív módon, tehát a több tőke csak ugyanannyi, vagy esetleg kevesebb profitot hoz, mint a régi tőke. Ebben az esetben is kínálkozna megoldás, tudniillik a várakozás állapota, míg a régi tőke megtérül. A tőkések tehát egyenlőre várnának a befektetéssel, tőkéjüket parlagon hevertetnék, nem akarnák saját tőkéjüket elértékteleníteni. Itt lép be azonban a konkurencia, amely nem más, mint a magántulajdon megjelenési formája. Ezzel kapcsolatban a következőket írja Marx: „Világos azonban, hogy a régi tőkének ez a tényleges elértéktelenedése nem mehetne végbe harc nélkül, s a C pótlólagos tőke harc nélkül nem funkcionálhatna tőkeként. A profitráta nem a tőketúltermelés következtében fellépő konkurencia miatt süllyedne. Hanem fordítva, azért, mert a profitráta süllyedése és a tőketúltermelés ugyanazokból a körülményekből erednek, állna most be a konkurenciaharc. A már funkcionáló tőkések a C kezükben lévő részét többé-kevésbé parlagon hevertetnék ... A C új kezekben lévő része arra törekednék, hogy helyét a régi tőke rovására foglalja el.” (A tőke III., 240. o.)

A magántulajdonból, vagyis a tőkeérték fenntartásának kényszeréből következik tehát, hogy az elértéktelenedés csak periodikus válságokban mehet végbe. A válság azonban egyben a profitráta helyreállítása is, amennyiben radikálisan csökkenti a tőkeértéket. Az elértéktelenedés folyamata különböző formákban megy végbe: jelentheti egyrészt használati értékek elpusztítását /megsemmisítés, állagromlás/, „a legfőbb pusztulás, mégpedig a legakutabb jelleggel, a tőke értéktulajdonságát illetően, vagyis a tőkeértéket illetően menne végbe.” (Uo., 242. o.)

Az elértéktelenedés első fázisa a piacon lévő értékpapírok leértékelődése /tőzsdekrach/, mivel ezek csak profitra szóló utalványok, a második a piacon lévő áruknak az értékcsökkenése /áresés/, a harmadik pedig a tőkék elértéktelenedése /csődök/. A válság után a tőkék egy része visszanyerné régi értékét, amennyiben ezek nem a munkatermelékenység növekedése, hanem az újratermelés megbénulása következtében értéktelenedtek el /negatív multiplikátor/.

A marxi válságelmélet lényegében az értékelmélet összefoglalásának tekinthető. Minden változás, tehát a tőkék és jövedelmek nagyságváltozásai, a termelőerők fejlődésére vannak visszavezetve. Ezek a változások összegződnek a tőke értékesülési feltételeinek alakulásában, vagyis az általános profitrátának a mozgásában. Ennek következtében a válság Marxnál szükségszerű és nem véletlenszerű, amelyben a tőkés termelési mód összes ellentmondásai ötvöződnek. Mintegy összegzésként idézzük ezzel kapcsolatban magát Marxot: „Az ellentmondás egészen általánosan kifejezve abban áll, hogy a tőkés termelési mód a termelőerők abszolút fejlesztésére irányuló tendenciát foglal magában, tekintet nélkül az értékre és a benne foglalt értéktöbbletre, s tekintet nélkül azokra a társadalmi viszonyokra, amelyek közepette a tőkés termelés végbemegy; másrészt viszont célja a létező tőkeérték fenntartása és a legnagyobb mértékben való értékesítése /az ennek az értéknek mind gyorsabb növelése/. Sajátos jellege arra irányul, hogy a meglévő tőkeértéket eszközül használja ennek az értéknek lehető legnagyobb értékesítéséhez. A módszerek, amely révén ezt eléri, magukban foglalják: a profitráta csökkenését, a meglévő tőke elértéktelenedését és a munka termelőerőinek a már megtermelt termelőerők rovására való fejlesztését.” (Uo. 237. o.)

A marxi válságelmélet nyilvánvalóan a klasszikus ciklus elmélete. Nyilvánvaló, hogy a fenti összefüggések a mai viszonyok között – elsősorban a monopolizáció miatt – lényeges módosulásokkal érvényesülnek. Lehetséges azonban a marxi elmélet alapján a mai válságfolyamatoknak egy értékelméleti magyarázat. Engels A tőke harmadik kötetében egy lábjegyzetben utal is erre.

„Emellett a konkurencia a belső piacon visszahúzódik a kartellek és trösztök elől, a külső piacon pedig védővámokkal korlátozzák, amelyekkel Angliát kivéve valamennyi ipari ország körülbástyázta magát. Ezek a védővámok pedig nem egyebek, mint előkészületek a végső, általános ipari hadjáratra, amelynek el kell dönteni, hogy kié legyen a világpiaci uralom. Így mindegyik elem, amely a régi válságok megismétlődése ellen hat, egy sokkal hatalmasabb eljövendő válság csíráját hordja magában.” (A tőke III., 467. o.)


Zárásként

Marx gazdasági tanainak a teljes bemutatására, akár csak A tőke alapján is ebben a könyvben nem vállalkozhatunk.

Csak utalnánk néhány témára amellyel itt nem foglalkoztunk: a hitelrendszer, a földjáradék, a kereskedőtőke elemzése, az ún. eredeti felhalmozás kritikája, stb. Reméljük azonban, hogy a gazdaságelmélet fő vonalának bemutatása felkelti az érdeklődést és alapot ad a marxi életmű részleteiben való tanulmányozására.

A legfontosabb az értékelmélet következetes végig vitele az összes gazdaságtani problémán. Annál is inkább, mert a volt szocialista országokban használatos politikai gazdaságtani tankönyvek, az ún. hivatalos marxizmus jellemző sajátossága, hogy a különböző témakörök (egyensúly, válság, növekedés, a világgazdaság működése stb. önállóan, az értékelmélettől elszakítva kerültek tárgyalásra. Reméljük a fentiekből kiderül, hogy ez alapvetően ellentétes az eredeti marxi törekvéssel.


Nyomtatható változat